»      Sajti Honlapja      «    »    «  
www.sajti.com - Sajti Honlapja - logo
www.sajti.com



Képek   Szabadidő   Család   Hasznos   Környezet

Családnevekink eredete
Családnevek kialakulása



Kapcsolódó oldalak

Nevek elhelyezkedése »
Név jogok »
Nevekről »

  

   1. A családnevek kialakulása

      A családnév, családi név a régi magyar vezetéknévnél ma kifejezőbb név. Míg régen az egy vezetéknevűek általában, a legtöbb esetben egy őstől való leszármazottak voltak, addig ma az egy vezetéknevűek a legtöbb esetben nem egy őstől származnak. Ebből a meggondolásból talán helyesebb a családnév, családi név szót használni. A családnév legjellemzőbb tulajdonsága, hogy apáról fiúra öröklődik, s mint ilyen, állandó, megszakítás nélküli név. Épp ezért mindenkinek a legsajátabb tulajdona (Melich 1943: 269).

      Névtudományi kutatásunk megállapítása szerint mai kételemű névrendszerünk kialakulását a XVI. század első felére tehetjük. Ez századokon át tartó lassú fejlődés eredményeként történt.

   Egyesek azt gondolják, hogy a népesség szaporodását követően jött létre a pontosabb megkülönböztetés igénye. Mások úgy vélik, hogy a szentek neveinek divatja által kiszorított névbeli sokféleséget és tarkaságot kellett a családnevekkel pótolni. Ismét mások család-érdekvédelem és vagyonjogi indítékokra gyanakodnak: a feudális társadalomban olyannyira fontos öröklési rendre.

   Ám az emberek nagyobb száma még nem váltja ki törvényszerű kényszerűséggel a vezetékneveket. Mikesy Sándor ezt azzal igazolja, hogy pl.: Mohácsnál, Szigetvár és Eger ostromakor százezernél több török állt szemben sokkal kevesebb, illetőleg maroknyi magyarral, és mégis a magyarok táborában mindenkinek volt vezetékneve, míg a törökben egynek sem. Mikesy tudomása szerint csak nemrég vezették be a kételemű nevek rendszerét nyugati hatásra.

   Ami a szentek neveinek terjedése által okozott névbeli egyszerűsödést illeti, meg kell jegyeznem, hogy sehol sem merítették ki, még nagyjából sem a választási lehetőséget. Ez arra utal, hogy a kötelező második név, még kevésbé az öröklődő vezetéknév szokása nem helyi szükségletből eredt.

   A jogtörténet szempontjából pedig ki kell emelni, hogy a kételemű névrendszer kialakulásának lassú folyamatában maga a családnév nem örvendhetett nagy tekintélynek, hiszen változhatott és változott is. A családnévnek jogi fontosságot csak akkor tulajdoníthattak, amikor a családnevek már megszilárdultak.

   Családneveket először Olaszországban találunk a IX-X. században, majd Franciaországban és később Németországban is elterjednek és pedig mindenütt előbb a felső majd a középrétegekben, és csak aránylag későn a nép között. A folyamat a XV. században elér minket, s velünk együtt Lengyelországot is, miután már előbb megindult Csehországban. Magyarországon is elsőként a magasabb társadalmi szinten állóknál jelentkezik, nem sokkal később a német polgárságnál. A nemesség előkelőbb rétegeitől átveszik az alsóbbak, a németségtől a városi polgárság egyéb származású tagjai. Legkésőbb ér el a városi társadalom mélyen fekvő rétegeihez és a közlekedési útvonalaktól távol eső apró falu lakóihoz. Tehát családneveink nem csupán a hazai viszonyok szükségleteként, sajátos magyar fejleményképpen jöttek létre, hanem nyugati művelődési hatás eredményeként.

   A családnév kialakulásának kérdése igazságtörténeti, ugyanis nem a helybeli lakosságnak volt szüksége elsősorban a megkülönböztetésre, a nyilvántartás világosságára, áttekinthetőségére, hanem a dica-jegyzéket készítő adóhivatalnokoknak. A rovatszedők érdeke volt, hogy a nevek lehetőleg ne változzanak.

   A hivatalos névválasztási utasításra is több példát találunk. Ismeretes II. József 1787-es rendelete, amely szerint a birodalmában lakó zsidóságnak három hónapon belül családnevet kell választania. A rendelet azt is meghatározza, hogy kizárólag német közszavakat választhatnak családneveikül a zsidók. A frízeket is törvény szorította állandó családnév viselésére. Az észak-amerikai négerek is a fehér lakósághoz való alkalmazkodás végett kaptak családnevet. Törökországban 1935-ben hozta Musztafa Kemal azt a törvényt, hogy mindenki két nevet köteles viselni. Nincs ez másként nyelvrokonainknál sem. A kettős nevűség tehát nálunk sem szükségből, hanem divatból, azaz hatásra jött létre, ennek ellenére mégis a magyar sajátossága a családnév előre tétele (Mikesy 1988: 82-86).

   A Magyar Nyelvőrben 1885-ben valaki azt kérdezte, miért előzi meg a magyarban a család- a keresztnevet. Szarvas Gábor egy tréfás és egy komoly válasszal felelt a kérdésre. A tréfásat Jókaitól idézte. Szerinte azért, mert a magyar ember már születésekor viseli az apja nevét s csak ezután kapja a keresztnevet. “E megoldásban azonban több az elmésség, mint a valóság” – mondja Szarvas. Hiszen más nem magyar ember gyermeke is előbb a család (=családnév) tagja, valamint az egyházé (=keresztnév). Szarvas szerint: “a dolog természetével jár, hogy mint minden tárgynak, kezdetben az embernek is csak egy neve volt, az egyedi név, amelyet valamely feltűnő testi illetve szellemi tulajdonságtól, foglalkozástól vettek (…). Midőn aztán a pogányságon hatalmat vett a kereszténység, a nevek helyébe nagyobbrészt (…) a szentek nevei léptek; minthogy azonban ezeknek száma amazokéhoz képest fölötte csekély volt az egynevűek tetemesen felszaporodtak; a zavar kikerülése végett tehát megkülönböztetésre volt szükség, amelyet vagy sorszámok teljesítettek, mint királyainknál (…) vagy más megfelelő apától, szülő- vagy lakóhelytől, foglalkozástól, egy vagy más tulajdonságtól, stb. vett jelzők mint Pálnak fia (Pálfi) János, Pesti Gábor stb. A jelzőnévnek későbbi hozzájárulása magyarázza meg azt a különbséget, amely nevek s az árja nyelvű népek közt uralkodik” (Melich 1943: 267).

   Ma már tudjuk, hogy Szarvas Gábornak nincs igaza. A családneveket zavarral, a sorrendet meg későbbi keletkezéssel magyarázza.

   Melich János Kertész Manó álláspontját fogadja el, aki arra hivatkozik, hogy a sorrend finnugor örökségünk. A finnugor nyelvekben a jelző megelőzi a jelzett szót, s ez magyarázza meg, hogy miért áll a magyarban a családnév — melynek kialakulása Melich szerint a XII. század második felében kezdődött — a keresztnév előtt (Melich 1943: 268-271).

   Mikesy ezt a nézetet is cáfolja. Az igaz, hogy a család- és keresztnevek közt olyan a viszony, mint jelző és jelzett szó között, de a magyar családnév — írja tanulmányában — nem ezért áll a keresztnév előtt. “Azért áll előtte, mert a XIV—XV. századi hatalmi helyzetünkből kifolyólag megvolt a lehetőségünk és öntudatunk sajátosságaink megőrzésére, illetőleg kifejlesztésére.( ...) Az a tétel, hogy vezetéknevünk azért áll elöl, mert a jelző a névszó elé kerül csak részben: nyelvileg fedi a valóságot. Hiába állna elöl a jelző, ha a kifejlődés korában nem lett volna vezető és művelt értelmiségi rétegünk a magyar. Ezért sikerült áttörnünk a nyelvünk szellemétől idegen hatást. Tehát átvettük a hatást, azonban itt is hozzáadtzunk valamit sajátos magunkból: a vezetéknév előre vételét” (Mikesy 1988: 86). Vagyis Mikesy a családnév-rendszerünket sajátosan magyar alakulásnak tartja.

   S hogy mi volt a családnevek kialakulása előtt, vagyis a XIII. század vége előtt? Melich János felelete az, hogy “kereszténységre térésünk óta általában minden megkeresztelt (...) magyarnak akkor is két neve volt. Az egyik, amelyet a családnevek alakulása előtti korszakra ragadványnévnek, dictus névnek neveznek, a másik a keresztnév. Az a szellemiség azonban, amely ezt a kétnevűségünket fenntartotta, egészen más, mint amely mai kétnevűségünket tartja fenn" (Melich 1943: 275). Bár ezt az állítást is számos irodalommal cáfolhatnánk (vö. Hajdú Mihály: Magyar tulajdonnevek (1994), melyek hangsúlyozzák a családnév kialakulása előtti korszakban az egyelemű név használatát.

   2. A családnevek kialakulásának módjai

   A magyar családnevek kialakulásával Benkő Loránd foglalkozott részletesen, s megállapította, hogy gyökerei az Árpád-kor végére vezethetők vissza, de ekkor írott oklevelekben kezdik pontosabban megnevezni, körülírni a személyt. Legegyszerűbb az apa keretsztnevének föltüntetése volt a fiú neve mellett. Természetesen ezek eleinte latinul kerültek följegyzésre: Simon filius Nicolai (Simon, Miklósnak a fia) stb. Néha a biztonság kedvéért még a nagyapa nevét is feljegyezték. A magyar nyelvhasználat előre véve a birtokos jelzőt csak egyszerűen pl. Pálfi Péter szerkezetté alakította az ilyen neveket.

   Magyarországon nagyon sok családnév származik az apa (persze az egykori, XIV-XVI. századi apa) nevéből. Az apanév válhatott jelölten és jelöletlenül is családnévvé. Az apaneveknek ez a típusa nagyon közönséges a germán és a kelta nyelvekben, de szinte teljesen hiányzik a finnből, az újlatin és szláv nyelvekből. Néhány angol példa: Stephenson (István fia), Robinson (Róbert fia). Franciás alakban a francia “fills” szóval előtétként. Fitzgerald, Fitzjanes. A skótban “Mac”: MacDonald, MacMillian. Az íreknél “O”: O’Brien, O’Connel. A németben: Mendelssohn, Jakobsson. A skandináv nyelvekben ez a leggyakoribb névtípus. Néhány dán és norvég példa: Andersen (András fia), Nielsen (Miklós fia). Svéd és izlandi példák: Larsson, Andersson.

   Előfordul a magyarban az is, hogy az apanév megkapja az –é birtokjelet, amely –i-vé változott. Ez a névtípus nem nagyon gyakori nálunk és gyakran nem lehet eldönteni, vajon valóban apanévi eredetű-e, vagy pedig személynévből keletkezett helynévből származik. Ez a típus gyakori az angolban és németben, a szláv nyelvekben, valamint a románban. Angol példák: Jones, Williams. Német példák: Joachims, Marx, Roberts. A szláv nyelvekben ez a leggyakoribb családnévtípus, különösen az oroszban, bolgárban és szerbben. Orosz és bolgár példák: Petrov, Pavlov, Szimonov. Román: Ionescu, Dimitrescu, Todorescu (Kálmán 1989: 78-80).

   Kialakulhatott családnév keresztnevekből az birtokjelből, amelynek régen párja is volt, de mindkettő megrövidült és záródhatott is. Tehát ebből a szerkezetből: Péter a Lőrincé, Lőrincé Péter, majd Lőrinc Péter lett.

   A legegyszerűbb és leggyakoribb a puszta apai keresztnév mellett a fiú keresztnevének használata volt, amely máig megmaradt az egyik legelterjedtebb családnévtípusnak: Ábel Jenő, Ambrus Zoltán stb.

   A családnevek kialakulásának másik módja a lakóhelyre való utalásból ered. Birtokadományozáskor a nemesi oklevelek mindenképp megemlítették a falu nevét, amelynek nyomán nemességét is onnan származtatta a sok földesúr. Okleveleinkben ez is latinul "de" prepozícióval került följegyzésre: Forcos de Bekes (Békésből való Farkas). Magyarul általában -i képzővel alakult családnév.

   Szinte valamennyi településnevünkből alakult családnév -i képzővel, de nem csupán települések neveiből. Amikor egy-egy ember messzebb került a falujától, akkor már nem ismerhették előbbi lakhelyét, csupán azt a vidéket, ahonnan jött, s így keletkeztek az Alföldi, Dunai stb. családnevek.

   A helynevekből keletkezett családnevek a nemességnél általában a birtokot jelölték, tehát a Báthoryak Bátor faluban levő birtokukról kapták vagy vették fel nevüket, a Széchenyiek Szécsény, a Kölcseyek Kölcse községről stb. A jobbágyok közt azonban pl. 1522-ben éppen Bodrog városában nincsen Bodrogi nevű, Cseren nincs Cseri stb., holott e nevek más községben is előfordulnak. Persze kivételek is akadnak, de ezek inkább a szabályt erősítik. Ma is a ragadványnév keletkezésének gyakori módja ez a típus.

   Ha a jobbágy távoli faluból költözött új lakóhelyére olyan községből, melyet a községek lakói személyes tapasztalatból nem ismertek, akkor nem eredeti falujáról nevezték el a jövevényt, hanem a megyéről, vagy vidékről, ahonnan jött. Számos szabályszerű hangváltozást figyelhetünk meg az ilyen nevekben. Az -ó, -ő végű helynevekből képzett családnevek végződése nem -ói, -ői, hanem -ai, -ei. Néhány -re végződő helynévből -ai végződésű családnevek keletkeztek. A családnevekben az –i képző az eredeti rövidebb helységnevekhez járult. A -háza, -hida, -falva, -laka, -földe végű helységnevek utolsó mássalhangzója kiesett az -i előtt. Az -i végű helynevek természetesen változatlanok, nem kaptak újabb -i-t. A helynevekből keletkezett vezetékneveknek ez a típusa más nyelvekben is elterjedt. Német: von Hindenburg, von Waldegg. Az angolban elég ritka: Montgomery, Marlborough. A hollandban igen közönséges: Wandervelde, Vanderbild. A skandináv nyelvekben puszta helynév: Heyerdal, Lindberg. A finnben a puszta helynév a leggyakoribb vezetéknév: Kivikoski (Kőpatak), Suojärvi (Láptó). Az észtben gyakran a helynevek birtokos esete alkotja a vezetékneveket. Ez jelentésben hasonlóbb a magyar vezetéknevekhez: Pikamate, Saare (Hosszúhegyi, Szigeti). Nagyon gyakori a franciában: de Sateaubriand, de Lafontaine.

   Olaszban: Pisano, Romano. A románban: Ardeleanu (Erdélyi), Muresani (Marosi). A szláv nyelvek közül a lengyelben Simolinskij, Grabowski, Tarnowski (Kálmán 81-83).

   Ugyancsak származásra utalnak a néphez, népcsoporthoz való tartozást jelentő nevek: Albán, Lengyel stb. Nagyon sokszor csak hasonlóságra, öltözködésre, viselkedésre utalt a családnévvel kapott végnév, vagy azt jelentette, hogy az illető tudott albánul, lengyelül, esetleg arról a vidékről jött, ahol a nevében jelzett nép élt.

   A lakosság mozgására, vándorlására utal a nemzetiséget jelentő név. Ezek közül lehet némelyik ragadványnév is A XV-XVI. századi, nem pedig a mai népnevekből váltak vezetéknevek. A Magyar vezetéknév elég ritka magyarlakta területen. Hiszen ahol a többség magyar, ott ez nem megkülönböztető jegy. Nem magyar környezetben egyes magyarokat Ugrin Uhrin, Ungur, Ungar néven nevezte az illető szláv, román vagy német falu lakossága. A nemzetiséget jelentő nevek mindig elég gyakoriak voltak. Ez a névtípus is gyakori külföldön. Így a franciában: Lallemand (Német), Langlois (Angol), Lombard (Olasz). Az angolban: French (Francia), Scott (Skót), Dutch (Holland). A németben: Pollack (Lengyel), Böhm (Cseh). A finnben: Girolainen (Észt), Karjalainen (Karjalai). A szlovákban: Moravsky (Morva), Polák (Lengyel) (Kálmán 1989: 85).

   Családneveink között nagy számban találunk foglalkozásra utalókat. Ám a Király, Gróf stb. nevek nem is foglalkozásra utalnak, hanem inkább jellemre: úgy viselkedett valaki, ahogyan a nevében jelzett személyeket a nép elképzelte.

   A foglalkozást jelentő családnevek között sok olyannal is találkozunk, mely nem nevezi meg a mesterséget, hanem annak szerszáma, anyaga, eredménye, terméke szimbolizálja azt. Pl. Gyalu, Fűrész, Csík.

   Érdekes módon Magyarországon a mesterséget, foglalkozást jelentő nevek csak a jobbágyoknál fordulnak elő. A nemesek közt egyetlen Császsár, Király, Herceg, Báró, Nemes vagy Pap nevű sem akad a XVI. században. Ezek egyike-másika lehet gúnynév is, de lehet a király, a nemes vagy a pap szolgája. A főnemesi Eötvös család csak a XVII. században kapta meg a nemességet, tehát a név a család valamely kézműves ősétől származott. A mesteremberek és a tisztségviselők elég sokáig viselnek csak egyelemű nevet, mert mesterségük, tisztségük megnevezése pótolja a családnevet. Nem ritkák a XVI. században az egynevű tisztségviselők, bírók és deákok sem. Nehéz már eldönteni, vajon a foglalkozás- vagy tisztségnevet viselő egyénnek mi volt a foglalkozása. Egy-két bíró neve tényleg Bíró, de sok százé nem.

   A családnév megkülönböztetésül szolgált, és így a legáltalánosabb, leggyakoribb foglalkozás nem vált névvé, mert nem volt megkülönbözető jellege. Senki nem kapta családnévként a Jobbágy, Paraszt vagy Pór nevet. Csak az kap származási helyére utaló nevet, aki nem magyar eredetű, és csak az kap nevet foglalkozásáról, aki nem földműves. Tehát éppen a nevek hiányából lehet következtetni a többség származására, nemzetiségére és foglalkozására. Városban persze kaphat a földműves Szántó, Pór vagy Jobbágy nevet, mert ott már a városi polgárok között lehet megkülönböztető név. A foglalkozásnevek a XV—XVI. századi közigazgatási, ipari, mezőgazdasági állapotot és elnevezésüket tükrözik. Olyan “modern” foglalkozások, mint Olvasztár, Hegesztő, Szerelő stb. nem találhatók a családnevek közt.

   Más nemzeteknél is nagyon gyakori a foglalkozásnév. Így a franciáknál: Boucher (Mészáros), Boulanger (Pék). Német: Bauer (Paraszt), Becjer (Pék), Schmidt (Kovács). Angol: Baxter (Pék), Chamberlain (Lakáj), Smith (Kovács), Taylor (Szabó). A szláv nyelvek közül a csehben és a szlovákban a leggyakoribb ez a típus: Pekár (Pék), Stolár (Asztalos), Debnár (Boglár). Az oroszban az –ov képzővel ellátva: Kuznyecov (Kovács fia), Onomarjov (Sekrestyés fia), Popov (Pap fia). A finnben ez a névtípus ritka (Kálmán 1989: 81-83).

   Az emberek külső-belső tulajdonsága volt már a kezdetektől fogva minden nyelven beszélők számára a megkülönböztetés legegyszerűbb módja.

   Természetesen sok az olyan családnév, amelynek ugyan ismerjük a jelentését, nem tudjuk megindokolni a névadást, nem világos a névvé válás folyamata, csak gyanítjuk, hogy szavajárásból, vagy valamilyen eseményből eredhettek.

   Mikor egy-egy családnévből már nagyon sok található a közösségen belül, akkor valamilyen módon megkülönböztetik az azonos nevűeket. Ezek a megkülönböztető nevek együtt is szerepelnek az eredeti családnévvel, s így kettős családnevek alakulnak ki: pl. Nagyatádi Szabó, Kiss Szabó stb.

   A kettős családnevek úgy is kialakulhattak, hogy a névmagyarosítás után új neve mellett megtartotta valaki a régit is (Hajdú 1994: 36-40). Lásd erről bővebben a “Névváltoztatás" című fejezetet.

   Családneveink nagy részét hangtani, alaktani és lexikológiai tarkaság jellemzi. Ennek nyelvtörténeti, illetve névtörténeti okai nyilvánvalóak. A családnevek kialakulása után azok megszilárdulása tovább is eltartott. Azaz — irodalmi nyelvei norma híján — minden családnév nyelvjárásban keletkezett. A számos ortográfiai változat oka még inkább érthető helyesírásunk egysége csak a XIX. században valósult meg, így nem csoda, hogy számos, hangzásában azonos, ám írásában eltérő családnévvel találkozunk (Kázmér 1986: 27).

   3. Idegen családneveinkről

   Családneveink között sok az idegen eredetű, nem magyarból való szó. Ez természetes, és minden népnél előfordul az a jelenség, csak talán nálunk azért feltűnőbb, mert el tudjuk különíteni a magyar és idegen neveket. A családnevek megjelenése óta olvadtak be népünkbe kisebb-nagyobb számban szlovákok, szerbek, horvátok, németek stb. Ezek nagy része megtartotta eredeti családnevét (Hajdú 1994: 40).

   A családnevekre sem a helyesírási szabályok, sem a magyarosítási kényszer nem vonatkozik. Még az utónevek csak magyaros alakban anyakönyvezhetők, az idegen eredetű, vagy alakú családnevek viselőit semmiféle törvény nem kötelezi arra, hogy nevét magyarra változtassa, vagy magyarosítja.

   Meg kell különböztetni az idegen eredetű és az idegen alakú, vagy hangzású családneveket. A két kategória nem teljesen fedi egymást. Idegen eredetű családnevek egybeeshetnek magyar szavakkal: Mayerból pl. Major lesz, Langból Láng, s ezeket már magyar neveknek tartja a köztudat. Másrészt idegen hangzású családnévről is kiderülhet magyar eredet. Idegen eredetű családneveknek csak azokat tekinthetjük, amelyek családnévként kerültek át valamely idegen nyelvből, s így a család származásáról tanúskodik.

   Az “idegen hangzású családnév" inkább adminisztratív fogalom, az ilyen neveket szokták magyarosítani , s ilyenek felvételét nem engedélyezi a jogszabály. Pontosabb lenne idegen alakú névről beszélni, hiszen a hangzás mellett az írásképnek is szerepe van: olyan betűk, vagy betűkapcsolatok, amelyek a magyar szavakban nem fordulnak elő ( q, sch stb.) vagy nem magyar hangértéket képviselnek (Vogel~[fogel]). A hangalak idegenszerűségét már nehezen meghatározni. Kritériumnak tekinthető a szókezdő mássalhangzó-torlódás (pl. Brnyiczki), a hangrendi harmónia hiánya (Ocsenás), az au, ei diftongus (Weisz), gyakran a szóvégi hosszú mássalhangzó (Hell).

   Idegen alakúnak tekinthetjük azokat a neveket is, amelyekben nem ismerhető fel összefüggés valamely magyar köznévvel. Az idegen alakú családnevek a magyar családnévállomány szerves részét alkotják. Nagy részüknek, főleg a szláv eredetűeknek az írásmódja is magyaros, sőt gyakran régiesen magyaros: az -ics, -szki, -czki formáknak -its, -ich, szky, -czky írásváltozatai mindennaposak.

   Alig tagadható, hogy az idegennyelvűségnek fokozatai vannak. Pl. a Weiss névalak minden bizonnyal idegenszerűbb, mint a Vajsz: a közbeeső fokozatok Weisz, Veisz, Vejsz.

   A nem magyarosított idegen családnevek állománya történelmi érték: a nemzetiségek megmagyarosodásáról tanúskodnak. Az idegen családnevek védelmére azt is fel kell hozni, hogy roppant változatosságuk nagymértékben gazdagítja családnév-állományunkat. A névmagyarosítások következtében tapasztalat szerint inkább szegényedik, szürkül a családnév-állomány (J. Soltész 1983: 272-278).

   4. A névváltoztatásról

   4.1. A családnév-változtatás története

   A személynév-változtatások szorosan összefüggnek a személynevek életével, hiszen egy-egy személynév- (főképpen a családnév-) állomány mennyisége és minősége egyaránt változik a névváltoztatások következményeként (Orosz 1997: 31). A családnév-változtatások hátterét kutatva azt találjuk, hogy bár nyelven kívüli tényezők indítanak e változtatásokra, a nyelven kívüli kérdések a nyelvi síkon oldhatók meg (Farkas 1999: 200).

   A névmagyarosítás szó nem elég szabatos arra a fogalomra, amit vele jelölni akarunk. A családnév-változtatás tárgykörébe ugyanis nemcsak az idegen eredetű családneveknek magyarral való felcserélése tartozik, hanem ide vonható a rossz hangzásúnak tartott magyar eredetű nevek megváltoztatása is. A névmagyarosítás csak egyik fajtája a névváltoztatásnak.

   A népmozgások, bevándorlások, felszívódások következtében a magyar nyelvterület családnév-anyaga, különösen az utóbbi két-három évszázad folyamán rohamosan telítődött idegen eredetű nevekkel (Benkő 1948: 40-42).

   Amikor még törvény nem rögzítette a nevek hivatalossá és megváltoztathatatlanná tételét, addig magától is megváltozhatott a név, ha valaki új birtokadományban részesült, más lakóhelyre költözött, foglalkozást változtatott, esetleg valamely nem volt testi hibája lett. A jobbágyok röghözkötöttsége azonban megszilárdította a neveket, hiszen ennek alapján tartották őket nyilván, eszerint fizették az adót.

   A törvények súlyosbító körülménynek tartották, ha egy elszökött jobbágy megváltoztatta a nevét. A XVIII. századra már annyira állandókká és öröklődőkké váltak a családnevek Magyarországon, hogy csak a rablók, tolvajok változtattak időnként tudatosan nevet. Mégis ennek a századnak a végén, 1787-ben adott ki egy rendeletet II. József, amelyben a családnevek használatát kötelezővé és megváltozhatatlanná tette. Ez a törvény elsősorban a birodalomban élő zsidók ellen irányult, így a magyar zsidóságot is érintette. II. József rendelete azt is meghatározta, hogy kizárólag német közszavakat választhatnak családnevekül. A 'Zur Vermiedung alter Unordnungen' kezdetű rendelet 1788. január 1-jétől lépett életbe. (A zsidók névmagyarosításáról lásd később.)

   A családnevek kancelláriai engedéllyel történő megváltoztatását csak 1814-ben tette lehetővé egy újabb rendelet. A szabadságharcig azonban kevesen éltek ennek a lehetőségével. Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc idején viszont nagyon sok német nevű katonatiszt vett föl magyar nevet.

   A családnevek nagy tömegű megváltoztatása a kiegyezés (1867) után és a két világháború között tapasztalható. 1867 és 1896 között közel 17 ezer névváltoztatási kérelmet hagytak jóvá (Hajdú 1994: 41-42). Ebben az időszakban lépett hatályba az a törvény is, amely a névviselést elsőként szabályozta viszonylag részletesen, s ez vezette be az állami anyakönyvvezetést is. Az 1894. évi XXXIII. törvény 44. §-a kimondta: "Senki nem viselhet más családi- és utónevet, mint amelyek születési anyakönyvébe be vannak jegyezve” (Ugróczky 1997: 11).

   A két világháború közötti névváltoztatások elsősorban névmagyarosítások voltak, s nem a figyelemfelhívó, különleges nevek voltak a gyakoribbak, hanem éppen az asszimiláló, beolvadást mutató nevek (Hajdú 1994: 42).

   Az újabbkori szándékos névváltoztatásoknak rendszerint két oka van. Egyesek szabadulni akarnak a ragadványnévből keletkezett, számukra túlságosan közönséges vagy esetleg nevetséges névtől. Még gyakrabban fordul elő, hogy idegen hangzású, a magyarban esetleg furcsa képzettársításokat keltő nevüket hatósági engedéllyel magyar hangzásúra változtatják. A jelenséget szerte a világon megtalálhatjuk, nagyon gyakran a névmagyarosításnál jóval erősebb mértékben.

   Franciaországban már a XV. század második felétől tudunk arról, hogy egy Jean de Caumont nevű férfi engedélyt kapott arra, hogy pikárdos, vidékies színezetű nevét a franciásabb, köznyelvibb Chaumont névre változtassa. Franciaországban már a XVI. században törvény szabályozta a névváltoztatást és királyi engedélyhez volt kötve. Rendszerint a komikus hangzású, ragadványnévből lett családneveken változtattak.

   A svédeknél a XVII-XVIII. században különösen a nemesség más okokból változtatott nevet. Sokszor a nemesek címerük egyik motívumát választották névül.

   A XVI-XVIII. században a humanisták szerte a világon latinosították nevüket. Ez a szokás nálunk is gyökeret vert. Az erdélyi szászoknál nagy divat volt a nevek latinosítása.

   Az első hivatalos magyar néváltoztatásokkal a XVIII. század elején találkozunk. A névváltoztatás a XIX. században ölt nálunk nagyobb méreteket. A reformkorban a nyelvében megmagyarosodó városi polgárság nevében is magyar akart lenni (Kálmán 1989: 90-91). A témával foglalkozó irodalom sokszor számszerűleg is követi az adatokat, így 1898-ban Simonyi Zsigmond szerint 6722 névmagyarosítás volt. Lengyel Zoltán pedig 1848-1905 között gyűjtötte össze, hogy milyen sok - 46 718 - személy vett fel új családnevet (Fülöp 1985: 47).

   A tömeges névváltoztatás nálunk olyan korszakban következett be, mikor a városi polgárság eszményképe a nemesség, a dzsentri volt. Így tehát egyes névtípusokat, amelyeket előkelőnek, szépnek, nemesinek éreztek, különös előnyben részesítettek. Igyekeztek minél hosszabb és minél régiesebb helyesírású neveket szerkeszteni. Nagyon kedveltek voltak a Szent- előtaggal kezdődő és a -házy, -kuthy, -földy, -falvy, -teleky utótagra végződő vezetéknevek. A -ssy és -ffy ugyancsak divatos végződésnek számított. A városi polgárság egy másik része pedig az -s végű neveket vitte túlzásba.

   A magyar névváltoztatók is gyakran igyekeznek az eredeti név hangalakjából valamit, rendszerint a kezdőbetűt megőrizni. Az is előfordult, hogy az eredeti nevet egy-két szótaggal megtoldják vagy megcsonkítják. Nagyon gyakori az eredeti név lefordítása. Természetes dolog, hogy az ember ragaszkodik múltjához, régi nevéhez annyira, hogy valamit meg akar tartani belőle. Vannak egyesek, akik eredeti nevüket is használják az új mellett. Mások teljesen szakítanak régi nevükkel, új nevük nem hasonlít a régihez sem hangalakban, sem jelentésben. Néha egészen meglepő névváltoztatások is akadnak, amikor valaki "névmagyarosítás" címén magyar vagy más magyarnak számító nevét idegenre cseréli (Kálmán 1989: 93-94).

   Az idegen eredetű családneveket azonban nem minden esetben kellett mesterséges névváltoztatásokkal magyarosítani. Bizonyos objektív körülmények hatására egyes szláv és német vezetéknevek elmagyarosodtak, azaz olyan hangalakot és írásképet kaptak vagy vettek fel, amellyel már beilleszkedhettek a magyar családnévrendszerbe (Fülöp 1985: 48).

   4.2. A családnév-változtatások okai a XIX-XX. században

   A múlt századi családnév-változtatások gyakran gazdasági, politikai okokra vezethetők vissza. A szakirodalom névszépítésnek (vö. Mikesy : A névszépítésről. MNy. 59: 216-21), névmagyarosításnak tekinti a hivatalos névváltoztatásokat. Benkő Loránd a családnév-változtatás terminust használja a névmagyarosítás helyett, hiszen dolgozatomban már kitértem arra, hogy a névmagyarosítás a névváltoztatásoknak csak egyik fajtája.

   Az 1969-ben megtartott névtudományi konferencián Lőrincze Lajos már több okot sorolt fel. “A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb egyén nem azért változtat nevet, mert valami új név tetszik neki, és olyant már ki is választott, hanem mert valami okból régi nevével nincs megelégedve" - állapítja meg Benkő Loránd. Az 1867-75-ben történt személynév-változtatások adataival bizonyítható a legjobban, hogy a személynév-változtatásoknak többnyire "anyagi" okai vannak, olyanok, amelyek társadalmi, gazdasági, politikai helyzetből adódnak.

   A kérelmek alapján a következő okai állapíthatók meg a névváltoztatásoknak: a kereskedési, üzleti ügyek előnyösebb vitele, a pályán való gyorsabb felemelkedés reménye, a névváltoztatástól a vagyonszerzési lehetőség függött (az örökbefogadó nevét vették fel), vagy a gyermek azért veszi fel nevelőapja vagy nevelőanyja nevét, mert tiszteli őket, vagy mert ezen a néven ismeri őket a lakosság.

   A névváltoztatás okai lehettek továbbá: egyesek öröklött családi nevét valamely hivatalban elírták, s ez a név lett a hivatalos nevük, a házasságon kívüli születés, a családnév egységére való törekvés, vagy a családtól való elszakadás igénye.

   Az eddig bemutatott indokok csak részben érzelmi jellegűek. De vannak olyan indoklások is, melyekben az érzelmi, névesztétikai motivációk dominálnak. Így további okai a névváltoztatásoknak: az öröklött családnév idegen hangzása, vallási ok, névesztétikai ok (az előnévvel alakult háromelemű személynevet kételeműre változtatják, vagy valamilyen ok miatt szégyellték az öröklött családi nevet, s ezért változtattak).

   Az 1848-as forradalom, illetve az azt követő szabadságharc előtti névváltoztatások az 1849. szeptember 9-én kelt 2905. számú rendelettel érvényüket veszítették. A korábbi nevük viseléséhez azonban sokan ragaszkodtak.

   Ha az egyes névváltoztatásokat külön-külön vizsgáljuk, akkor olyanokat is találunk, amelyekben több motiváló tényező együttesen kapott szerepet. Tehát a XIX. századi személynév-változtatásokat nemcsak a magyarosítási, névesztétikai szempontok motiválták, hanem társadalmi, politikai, gazdasági tényezők is. Kereskedők, ügyvédek, papok, katonák, tanárok, hivatalnokok, földbirtokosok, főúri szolgák, gimnáziumi és egyetemi hallgatók változtattak nevet (Orosz 1997: 32-39).

   A századelőn évi 5-6000 lehetett a névváltoztatások száma - természetesen az ország egész akkori területén. A becslés alapja egy nyomtatott, hivatalos 'Kimutatás az 1912. év I. felében engedélyezett névváltoztatásokról'. Az eseteknek körülbelül 1%-ában magyar nevet változtattak meg. Ma, azt lehet mondani, a névmagyarosítás divatja lejárt. Az 1981. évi névváltoztatások nyilvántartásában száznál nem sokkal több a változtatások száma. Van néhány utónév-változtatás, gyakori a magyar alakú, de előnytelen hangulatúnak tekintett családnév megváltoztatása. A legtöbb esetben azonban asszonyok kívánnak élni az 1974 óta törvényben biztosított névviselési lehetőségek közül egy másikkal, mint amit férjhezmenetelükkor választottak. Természetesen olyan esetek is vannak, amikor magyar nevet magyar névre, idegen nevet idegen névre cserélnek (J. Soltész 1983: 278).

   Oka lehet még a névváltoztatásnak az is, hogy ha valaki más nyelvű környezetbe kerül, eredeti neve esetleg "kiejthetetlen", illetve a felismerhetetlenségig elváltoztatva ejtik ki. Ezzel magyarázható, hogy angol nyelvterületen például Csík-ból Cheek, a Kiss-ből Kish lesz. Így legalább biztosítva van, hogy angolul kiolvasva az eredetihez hasonlóan hangzik a név. Illetőleg ezzel magyarázható az is, hogy a neveket lefordítják a befogadó ország nyelvére, s így lesz angol nyelvterületen a Kovács-ból Smith, a Szabó-ból Taylor (Kiss 1995: 284).

   4.2.1. A zsidó névmagyarosításról a XX. században

   A magyar társadalomban a zsidók sohasem tartoztak a kedvelt "népcsoportok" közé, és ez az érzés a XX. századra különösen elterjedtté vált. A XX. századi magyar társadalomnak és közvéleménynek alapvető szerepe volt abban, hogy a zsidók tömegével váltak meg eredeti nevüktől. A társadalomnak csupán ezen rétegénél találunk kényszerítő körülményt arra, hogy régi neve helyett újat vegyen föl. Természetesen itt is előfordult, hogy valaki csak esztétikai szempontból nem volt megelégedve a nevével, de feltehetően csak igen kis százalékuknál volt ez a fő ok. Nem vitatható, hogy nagy többségük a történelmi helyzet miatt kényszerült erre a lépésre.

   A zsidók nevével kapcsolatos problémák azonban nem a XX. században kezdődtek, hanem jóval előbb. A magyarországi zsidóságnál is - a magyarokhoz hasonlóan - időben korábbra tehető az egy névvel való megnevezés, és a két névvel való jelölés későbbi. A kételemű név a zsidóknál a gazdagabbak körében a XIV. századtól jelent meg. Ekkor az egyik név még ragadványnév. Majd jött a XVIII. század végén II. József sokat emlegetett rendelete. Ettől a pillanattól kezdve a zsidóknál a névadás hivatalos, kényszerű, a név csak hivatalos úton változtatható meg.

   Magyarországon a zsidóság életében a következő nagy változás a XX. században az antiszemitizmus erősödésével és a fasizmus térhódításával kapcsolatos.

   A zsidóknál a névváltoztatás hasonló a magyarokéhoz. Így a névmagyarosítások legelterjedtebb formája az volt, amikor a két név közötti kapcsolatot az azonos kezdőbetű jelentette. Olykor hangzásbeli hasonlóságra is törekedtek. A két név akkor állt a legközelebb egymáshoz, ha tükörfordítással képezték az utóbbit az előzőből. Illetve nem volt ritka a zsidóságnál sem az a magyarosítási forma, amikor a két név között semmi kapcsolat nem volt (Forgács 1987: 149-161).

   4.3. Az újonnan felvett nevekről

   Az új családnévnek olyannak kell lennie, amelyben nincsenek meg a korábbi nevet “előnytelenné” tevő, ahhoz hasonló vagy ugyanezt más módon okozó egyéb vonások. A névváltoztató magának, illetve családjának szebb, jobb nevet keres, korábbi, kevésbé előnyös neve helyett egy nem előnytelen, sőt akár kifejezetten előnyösnek tetsző nevet fog választani (Farkas 1999: 201).

   A névmagyarosítást kérők ritkán fordítanak figyelmet a családnév információs tartalmára, arra, hogy ősük nem ok nélkül kapta azt a nevet, amely helyett most motiválatlan, nem egyszer félrevezető nevet választanak. A névkultúra szempontjából értékesebbek az olyan családnevek, amelyek, ha idegen szóval is, de mondanak valamit az ősök származási helyéről, foglalkozásáról vagy valamely tulajdonságáról (J. Soltész 1983: 278).

   Benkő Loránd felhívja egyik tanulmányában a figyelmet arra, hogy a nyelvművelésnek fontos feladata van a névváltoztatás kérdéskörében. Ez a feladat pedig nem más, mint hogy megakadályozza, hogy "nyelvünk szellemével és névadásunk régi módjaival merőben ellentétes, de magyarosnak látszó nevek burjánozzanak el családnév-anyagunkban." Tehát nem az idegen eredetű családnévanyag irtásában, hanem az új nevek alakításában kell közreműködnie. A névmagyarosítás túlzásainak ugyanis a magyar családnévanyag nagyméretű felhígulása, eltorzítása, sablonossá tétele lett a következménye.

   A századunk elejétől kezdve fellendülő nyelvtudomány sem tanúsított nagy érdeklődést a családnév-változtatás problémái iránt. Olyanok, akik hivatva lettek volna ezt a kérdést szakszerűen a közönség elé vinni, kevesen akadtak. Ezek közé a kevesek közé tartozott a Magyar Nyelv néhány írója: Melich János, Pais Dezső.

   Tehát a nagyrészt tájékozatlanul maradt közönség csupán a helytelen tömegízlésből meríthetett. Benkő szerint természetes, hogy a közönségnek általában az idegen hangzású nevek nem tetszenek, és azokat magyar nevekre akarja felcserélni. Szakszerű tájékoztatás híján azonban kénytelen volt új magyar nevét maga megalkotni a "ferde tömegízlés" szerint, vagy ami talán még ennél is rosszabb, kénytelen volt műkedvelők "útmutatói"-hoz fordulni. Így időszerű volt Benkő Loránd írása, melyben segítséget kívánt nyújtani a megfelelő név kiválasztásához.

   Benkő Loránd azt javasolja, hogy az új nevek kiválasztásában arra törekedjen az egyén, hogy a magyar családnévadásnak eléggé kötött rendszerét ne bolygassa meg, s emellett szépérzete követeléseinek is tegyen eleget. Tehát két szempontot kell figyelembe venni: a névesztétikait és a névadástörténetit. Benkő szerint az előbbi kevésbé lényeges, mivel minden névnek - így a családnévnek is - megvan a maga hangulati, érzelmi velejárója, varázsa. Az utóbbi szempont szerint pedig figyelembe kell venni, hogy csak olyan új családnevet szabad alkotni, amely beleillik a magyar családnévadás rendszerébe. Ezen szempontok alapján tehát a magyar eredetű nevek közül célszerű válogatni.

   A XVII. század eleji családnévanyagban a következő típusokat különítette el: földrajzi nevekből alakult családnevek, a kereszténység felvétele óta divatozó egyházi eredetű keresztnevekből alakult családnevek és a pogány-, Árpád-, Anjou-kori világi névadás maradványaiból, illetve virágzó típusaiból alakult családnevek. Majd ezen nagy kategóriákat további alcsoportokra osztja. A Magyarosan című folyóiratban megjelent tanulmány minden kategóriához útmutatót is ad: miből érdemes és miből nem válogatni, illetve a névalkotásnak mely módjait válasszuk. Így például nem javasolja a földrajzi nevekből -i képzővel képzett családnevek felvételét, mivel már telítve van az ilyen nevekkel a magyar családnévanyag, és sok a hibalehetőség. Vagy: nem létező településnévből ne alkossunk családneveket. Ha keresztnevet választunk családnévként, ne azokat szedjük elő, amelyek a "régiségben" gyakoriak voltak stb. (Benkő 1948: 40-45).

   Benkő Loránd kitér a családnevek helyesírására is. Szerinte a "kettős -ff-eknek, -ss-eknek, -gh-knak, -th-knak, a szóvégi y-oknak és társaiknak nincs semmi helyük a magyarosított családnévanyagban”. Így a nyelvművelésnek a családnév-változtatással kapcsolatos fő feladata az, hogy egyrészt leleplezze a névmagyarosításban elkövetett hibákat, másrészt megismertesse az eredeti, régi magyar családnévanyagot egész rendszerével (Benkő 1948: 5-7).

   4.4. A családnév-változtatás napjainkban

   A névváltoztatást ma is az 1955-ben kiadott alacsony szintű jogszabályok szabályozzák (11/1955. (II.20) MT rendelet). A magyar állampolgár család- és utónevét - kérelmére - a belügyminiszter változtatja meg. Kiskorú gyermek családi és utónevének megváltoztatását törvényes képviselője kérheti. A szülő családi nevének megváltoztatása - ha a szülő ennek ellenkezőjét nem kéri - kiterjed a családi nevét viselő kiskorú gyermek családi nevére is. A nagykorú gyermekre a szülő családi nevének megváltoztatása csak abban az esetben terjed ki, ha ezt a nagykorú gyermek külön kéri. A férj nevének megváltoztatása a feleségre is kiterjed, ha ő a férje családi vagy teljes nevét viseli.

   A családi és utónév megváltoztatására irányuló kérelmet a kérelmező állandó lakhelye szerinti illetékes községi (városi, városi kerületi) anyakönyvvezetőnél kell benyújtani. Az anyakönyvvezető pedig a kérelmet közvetlenül a belügyminiszterhez terjeszti fel. (A kérelmet ld. a Mellékletben.) A névváltoztatásra vonatkozó kérelem elbírálásáról a belügyminiszter megváltoztatta, az új nevet az értesítést követően köteles viselni.

   A 2/1955. (IV.23.) BM rendelet leszögezi, hogy idegen hangzású, magyartalanul képzett név, kettős családi név felvétele, amelyet már sok család visel - különös méltánylást érdemlő körülmények kivételével - nem engedélyezhető.

   Az egyszer már megváltoztatott családnév újabb megváltoztatását csak kivételes esetekben engedélyezik (Ugróczky 1997: 42-44).

  A dolgozat a XXV. Országos Tudományos Diákköri Konferencia Humán Tudományi Szekciójának nyelvészeti munkacsoportjában III. helyezést ért el.
Témavezető: Raátz Judit (ELTE Tanárképző Főiskolai Kar Magyar Nyelvtudományi Tanszék)
Powered by
ESZ Webdesign © 2007
Támogatásával