Mézosztás
Egyszer volt, hol nem volt-kisváros főterén a kisbíró
kidobolta, hogy rövidesen óriás tartálykocsi érkezik, és
a főtéren mézet osztanak. Semmit sem kell fizetni érte,
teljesen ingyenesen. Ingyen-mézet.
Bárki vehet, vihet belőle, amennyit csak akar.
Az összesereglett emberek erősen elcsodálkoztak,
furcsállották a hírt, aztán meg szépen hazamentek.
És eljött a behirdetett nap, a kisvárosba megérkezett az
óriás tartálykocsi.
Voltak, akik megfeledkeztek jöveteléről.
Voltak olyanok, akikhez el sem jutott a hír. Ezért
otthonmaradtak.
És voltak olyanok is, akik már napok óta várták a
tartálykocsit. Szépen, sorban, kisszékekkel.
Az összesereglett emberek, vagy az éppen arra járók
kétkedve, hitetlenül nézegették: tényleg mézet osztanak?
Ingyen?
Voltak, akik nem hitték el, hogy mézet osztanak.
Voltak, akik legyintettek, nem kellett nekik az
ingyen-méz.
Voltak, akik éppen csak belekóstoltak. És odébbálltak.
Voltak olyanok, akik elfelejtettek edényt hozni
magukkal.
Voltak, akik bögrékkel, csuprokkal, fazekakkal jöttek, s
kaptak belőle.
És voltak olyanok is, akik kádakkal, hordókkal érkeztek.
Hogy hazavihessék s az utcában az otthonmaradottaknak is
oszthassanak.
Mindenkinek – függetlenül attól, hogy csuporral vagy
hordóval jött – csordultig megtöltötték az edényét…
Remélem, csordultig töltött edényekkel tértek haza.
Hordószámra viszitek a mézet…
H.
|
|
|
