(A Britannica Hungarica alapján)
A fényképezés - a vizuális kommunikáció egyik eszköze - esztétikai
szempontból is jelentős alkotásokat teremthet. A képet általában, de nem
föltétlenül, a fényképezőgép lencséivel állítják elő. A fényérzékeny
anyagon látens (rejtett) kép keletkezik, amely az előhívás hatására láthatóvá, a
rögzítés révén pedig állandóvá válik.
A feldolgozásra ma már azonnal vagy akár hónapok múltával is sor kerülhet, de a
fénykép mindenképpen a felvétel pillanatát rögzíti. A többi képalkotástól ez
különbözteti meg.
Bár a fényképész az előhívás és a másolás során befolyásolhatja az eredeti
kép jellegét, a képet csak kézi beavatkozással, manipulációval tudja
megváltoztatni.
A fénykép másik fontos sajátsága, hogy időnként több információt tartalmaz,
mint amennyire a fényképész számított. Az első dagerrotípiákat, amelyeket az
elképedt párizsi közönségnek 1838-39 telén mutatott be feltalálójuk, Louis-Jacques-Mandé
Daguerre, részletgazdagságuk miatt dicsérték. Azt mondták, ha nagyítóval
nézik a képeket, olyan, mintha távcsővel figyelnék meg a természetet. A feltaláló
angol riválisa, William Henry Fox Talbot szerint a fényképész sokszor jóval
a felvétel után fedez fel olyan részleteket, például falra vésett évszámot,
feliratot, egy-egy falragaszt vagy egy távoli órát, amelyet az exponáláskor észre
sem vett.
A látszólag automatikus képalkotás minden más képnél hitelesebbé teszi a
fotókat. De a fényképezés valójában nem mechanikus művelet. Akármilyen
tökéletesen exponált, éles képet állít is elő egy automatikus fényképezőgép,
nem tud különbséget tenni a közhelyes felvétel és a jól komponált kép között.
Erre a megkülönböztetésre csak a fényképezőgép mögött álló ember képes. A
kreatív fényképész a tárgy lényegét ragadja meg, és ítélőképessége,
érzelmei, ízlése szerint tolmácsolja.
Bár a fénykép korlátozza a művészt, hiszen nem a látomásokat, hanem a létező
világot örökíti meg, a jó fényképésznek nagy mozgástere van e korlátokon belül.
Ő választja ki a témát, ő dönti el, mikor készüljön a felvétel. Tapasztalatból
tudja, hogyan rögzíti a gép a kompozíciót. Előre látja a kész képet. Akinek
vizuális képzelőereje van, többet közöl a puszta látványnál. A fényképész a
képalkotást is befolyásolhatja. Különféle lencséket, szűrőket, fényérzékeny
anyagokat használhat. A fény és árnyék kontrasztját az előhívás során
szabályozhatja. A másoláshoz eltérő textúrájú, fényű papírok közül
választhat, megszabhatja a kész képek színét és tónusát.
A fényképezőgép előfutára a camera obscura volt. Ez
olyan "sötétkamra", amelynek egyik falába lyukat fúrtak (a lyukba később
lencsét is illesztettek). A kinti tárgyak képe a lyukon keresztül a szemközti falra
került. Az olasz tudós és író, Giambattista della Porta a XVI. század
végén lencsés camera obscurát szerkesztett.
A XVIII. századi képzőművészek már gyakran használtak különféle típusú camera
obscurákat a természet pontos másolásához (pl. tájképfestéskor). Még ehhez is
komoly rajztudásra volt azonban szükség, ezért tovább keresték a képek mechanikus
rögzítésének módját.
Egy német anatómiaprofesszor, Johann Heinrich Schulze 1727-ben
bebizonyította, hogy az ezüstsók elsötétedését - ezt a jelenséget már legalább
a XVI. század óta ismerték - nem a hő, hanem a fény okozza. Napfény
segítségével "írt" szavakat a sókra, ám a képek rögzítését nem kísérelte
meg. A camera obscura és Schulze felfedezése teremtette meg a fényképezés alapját.
Egy francia feltaláló, Nicéphore Niépce
litográfiák készítése közben jutott el a fényképezéshez. A rajzokat akkoriban
kézzel másolták át a litográfiás kőre. Niépce azonban nem tudott rajzolni.
Szorultságában kidolgozott egy módszert: a képeket fénnyel másolta át. A metszetet
olajjal kente be, hogy átlátszó legyen, ezután fényérzékeny oldattal bevont lemezre
helyezte, és az egészet a napra tette. |
|

|
Niépce íriszrekesszel felszerelt
camera obscurája |
A metszet világos részei alatt néhány óra múlva megkeményedett az oldat, a
sötét részek alatt azonban továbbra is lágy maradt. Niépce a lágy oldatot lemosta,
és a lemezen megjelent a metszet tartós, pontos másolata.
1826/27-ben egy ónlemezes camera obscurával elkészítette az első természetfotót:
házának egyik felső ablakából lefényképezte az udvart. Közben a nap keletről
nyugatra haladt, ezért a kép olyan, mintha a ház mindkét oldalán sütne a nap.
 |
A világ első fényképe, Niépce
1826-ban készült képe. Az exponálási idő 8 óra volt. |
Niépce heliografikus (napsugaras) eljárásának végső célja a nyomtatás volt, de
felvételeit alulexponálta, ezért nem tudott belőlük nyomólemezt készíteni.
Felfedezései nyomán azonban Daguerre és mások is sikerrel kísérleteztek tovább.
Daguerre díszlettervezőként dolgozott. 1822 és 1839 között a párizsi Diorama
társtulajdonosa volt; ebben a teremben híres helyek és történelmi események hatalmas
festményeit állították ki. A képeket átlátszó papírra vagy muszlinra festették,
és gondosan megválogatott fényeffektusokkal életszerű jeleneteket komponáltak a
díszletből.
Az első vázlatokat Daguerre is camera obscurával készítette. A camera obscura képeit
fény segítségével szerette volna rögzíteni, de kísérletei kudarcot vallottak.
Amikor tudomást szerzett Niépce munkájáról, írt a feltalálónak. 1829 decemberében
társultak Niépce heliografikus módszerének továbbfejlesztésére. Ettől kezdve
Daguerre Niépce anyagaival - ezüstözött rézlemezekkel és jóddal - dolgozott, de
csak 1835-ben, Niépce halála után ért el eredményt. Véletlenül fedezte fel, hogy a
jódozott ezüstön látens kép keletkezik, és ezt higanygőzzel lehet "előhívni",
láthatóvá tenni, mert a higanygőz az exponált részekre telepszik. Az expozíciós
idő nyolc óráról 30 percre csökkent. A kép azonban nem volt tartós. Ha fényt
kapott, az exponálatlan ezüstös részek elsötétedtek. 1837-re Daguerre a rögzítés
módját is megtalálta: konyhasóval oldotta le az exponálatlan ezüst-jodidot.
Ugyanebben az évben ezüstözött rézlemezre lefényképezte a műtermét.
 |
Daguerre első, ezüstlemezre
készült dagerrotípiája 1837-ből. |
A fotó hűsége és részletgazdagsága miatt is érdekes. Niépce-szel kötött
szerződése ellenére a módosított eljárást Daguerre önmagáról nevezte el
dag(u)errotípiának. 1839-ben Daguerre és Niépce fia a dagerrotípia és a heliográfia
kizárólagos jogát életjáradék fejében eladta a francia kormánynak.
Thomas Wedgwood 1802-ben arról számolt be, hogy ezüst-nitráttal kezelt
papíron vagy bőrön képeket tud előállítani. A papírra helyezett tárgyakról
készített felvételeket, de ezeket nem rögzítette, és a camera obscura képét sem
tudta átvinni a papírra. Fényképezési kísérletekről viszont az a dolgozat ír
először, amelyet Wedgwood barátja, Sir Humphrey Davy közölt a londoni
Journal of the Royal Institution c. folyóiratban.
William Henry Fox Talbot aki a Cambridge-i Egyetemen szerzett tudományos
ismereteket, mit sem tudott Wedgwood és a francia feltalálók munkájáról. 1833-ban
Itáliában töltötte a szabadságát, amikor eszébe ötlött, hogy a camera obscura
képét kémiai eljárással kellene megörökíteni. 1835-re ki is dolgozta a módszert:
a papírt úgy tette fényérzékennyé, hogy felváltva áztatta konyhasó
(nátrium-klorid) és ezüst-nitrát oldatába. A papír rostjaiban ezüst-klorid
keletkezett. Fény hatására az ezüst-kloridból finom eloszlású ezüst vált ki, s ez
sötét foltokban jelent meg a papíron. A negatívról elvben akármennyi pozitívot is
készíthettek úgy, hogy a fényérzékeny papírt rátették a negatívra, és
megvilágították. Talbot rögzítési módszere azonban nem volt megfelelő, ezért
1839-ben Sir John F. W. Herschel azt javasolta, hogy a negatívokat
nátrium-hiposzulfittal (mai nevén nátrium-tioszulfáttal) rögzítsék, és másolás
előtt viasszal is kezeljék, hogy a papír szemcsésségét csökkentsék.
Angliába 1839 januárjára érkezett el a Daguerre-eljárás híre. Talbot azonnal
publikálta, és részletesen el is magyarázta a Royal Society tagjainak, hogyan készít
"fényszülte rajzokat".
Más kísérletezők is dolgoztak ki hasonló eljárásokat, de Talbot és Daguerre
nevéhez fűződik az a két eljárás, amely a fényképezést megalapozta.
A két módszer több szempontból különbözik egymástól. A dagerrotípiák lemezre
készültek, a fényszülte rajzok papírra. Minden dagerrotípia egyedi volt, a
fényszülte rajzokat sokszorosítani is tudták. A dagerrotípia részletgazdag volt, a
fényszülte rajz - az ezüstképet hordozó papír rostos szerkezete miatt - kissé
elmosódott.
Daguerre eljárása szerte a világon gyorsan elterjedt. Már 1839-ben híres egyiptomi,
palesztinai, görög és spanyol műemlékek képével tértek vissza az utazók
Párizsba. Az expozíciós idő azonban nagyon hosszú volt. A bostoni King's Chapel
fényképezése például 50 percig tartott. Nem tudtak mozgó tárgyakat fényképezni,
és a portrékészítés is nehézségekbe ütközött. A modellnek hosszú percekig
kellett mozdulatlanul ülnie fehérre lisztezett arccal a tűző napon.
Alexander Wolcott 1840 márciusában megnyitotta az első műtermet New
Yorkban. A lencsét tükörrel helyettesítette, és megrendelőiről apró portrékat
készített. Antoine-Francois-Jean Claudet, aki Londonban nyitott műtermet,
észrevette, hogy a piros fény nem hat a fényérzékeny lemezekre, ezért biztonságosan
használható a sötétkamrában.
A fényképezőgépek továbbfejlesztésében a magyar Petzval József és az
osztrák Friedrich Voigtläder ért el igen figyelemre méltó eredményt.
Petzval akromatikus portrélencséjének fényerőssége mintegy 20-szor nagyobb volt a
Párizsban gyártott egyszerű meniszkusz-lencséknél, amelyeket a
Daguerre-fényképezőgépekben használtak. Voigtländer a fényképezőgép ormótlan
faháza helyett könnyen hordozható dobozt szerkesztett. Az újításokat 1841
januárjában ismertették. Ugyanebben a hónapban az osztrák Franz Kratochwila
közzétett egy kémiai eljárást, amelyben klór- és brómgőzöket alkalmazott, és a
lemez érzékenységét az ötszörösére növelte.
Az újítások eredményeként az expozíciós idő 20-40 másodpercre csökkent. A
dagerrotípia-készítés virágzó iparág lett.
Talbot 1840-ben felfedezte, hogy a galluszsav alkalmas a
látens kép előhívására. Egy 6,5x8,5 hüvelykes (kb. 16x21 cm-es) negatív
elkészítéséhez mindössze egy perc expozíciós időre volt szükség. A papírképek
ezentúl felvették a versenyt a dagerrotípiákkal. Talbot a módosított negatív
eljárást kalotípiának nevezte el (a kifejezés a görög "szép kép" szavakból
származik). A legjobb kalotípiákat David Octavius Hill tájképfestő és Robert Adamson fényképész készítette. A képek megvilágítása és beállítása a kor
festészeti stílusát tükrözte.
Hamarosan kiderült, hogy a kalotípia igen alkalmas nagy műemlékek megörökítésére
is. Említésre méltó kalotípiák készültek a párizsi, chartres-i, amiens-i
katedrálisokról. |
|

Kalotípia 1845-ből
|
Egy lille-i üzemben megindult a papírnegatívok nagybani másolása. A
fényképészet fejlődésének 1851-ben új lökést adott a kollódiumos eljárás,
amelyet az angol szobrász, Frederick Scott Archer talált fel. A korábbiaknál
hússzor gyorsabb módszer szerint a negatívok üveglapra kerültek. A felvételek
részletgazdagsága vetekedett a dagerrotípiákéval, és az üvegről papírmásolatot
is tudtak készíteni. Az eljárásnak egyetlen komoly hátránya volt: a lemezt szinte
közvetlenül az exponálás előtt kellett fényérzékennyé tenni, és a felvételt
addig kellett elkészíteni, amíg a bevonat nedves volt. A kollódium a nitrocellulóz
(lőgyapot) alkoholos-éteres oldata. Amikor az oldószerek elpárolognak, átlátszó,
műanyagszerű film képződik, amelyen az előhíváskor nem hatolnak át a vegyszerek.
Bár a fényképésznek a sötétkamra teljes felszerelését magával kellett vinnie, a
kollódiumos módszert - amelyet szabadalom sem védett - szinte mindenütt azonnal
átvették. Mintegy 30 évig ez volt a legkedveltebb eljárás. Nagymértékben
hozzájárult a fényképezés népszerűsítéséhez. Minden idők néhány legkitűnőbb
fotója a nedves kollódiumos módszerrel készült.
Az 1850-es évek közepétől a másolatokat albuminpapíron hívták elő. Mielőtt a
papírt fényérzékennyé tették volna, tojásfehérjével kenték be. Ettől a
felülete csillogó lett, és a képek minősége is javult. Az albuminpapírt az I.
világháborúig használták.
Az 1850-es években új portréstílust honosított meg a párizsi André-Adolphe-Eugéne
Disdéri. A fotókat - méretük miatt - carte de visite-nek ("névjegy")
nevezték. Disdéri négylencsés fényképezőgépet használt, és nyolc negatívot
készített egyetlen üveglemezen. A képeket külön-külön és egyszerre is fel tudta
venni. A módszer roppant gazdaságos volt, hiszen nyolc képhez csak egyszer kellett
előkezelni az üveglapot. Az első portrékon a modellek szinte kivétel nélkül
álltak. A dagerrotípiák egyszerű háttere megváltozott: megjelentek a bútorok, a
papírmasé oszlopok, ívek, a dúsan redőzött bársonyok. Ebben az időben kezdték el
retusálni (kézi munkával módosítani) a negatívokat, és olajfestékkel átfesteni a
fotókat.
A retusált, mesterkélt fényképek divatjának azonban nem mindenki hódolt be. Egy
párizsi író és karikaturista, Gaspard-Félix Tournachon művésznevén Nadar,
1853-ban azért folyamodott a fotográfiához, hogy nagy karikatúra-litográfiájához, a
"Panthéon Nadar"-hoz kiemelkedő francia személyiségek arcvonásait tanulmányozza.
Modelljeit egyszerű háttér elé ültette, és szórt fényben fürdette őket. A
megvilágítás arcuk, ruhájuk minden részletét kiemelte. Nadar - a karikaturista
éles szemével - felismerte jellegzetes vonásaikat, s a fotókon meg is örökítette
őket. Fényképeinek nagy elismeréssel adózott az akkori vezető francia művészeti
folyóirat, a Gazette des Beaux Arts.
Egy másik karikaturista, Étienne Carjat portréi talán Nadar képeinél is
kiválóbbak. A kor harmadik nagy fotóművésze, Julia Margaret Cameron egy
angol ügyvéd felesége volt. Kezdetben kedvtelésből fényképezte korának
hírességeit (például Alfréd Tennysont és Charles Darwint).
Közelképeihez nagy (70 cm) fókusztávolságú lencsét használt. A lencse miatt az
expozíciós idő olyan sokáig tartott, hogy a modellek gyakran elmozdultak. Az
elmosódott felvételeket sokan bírálták, de művészi értéküket mindenütt
elismerték. A portrékon kívül Cameron számos allegorikus tanulmányt is készített.
A fényképek esztétikai értékét sokan festményszerű képekkel kívánták
alátámasztani. Felvetődött, hogy a festői látvány több negatívból komponálják
meg. A svéd Oscar D. Reijlander 30 negatívból állította össze 80 . 40 cm-es
híres allegóriáját, amelynek "Az élet két útja" címet adta. Az ő munkája
inspirálta Henry Peach Robinsont, aki "Elmúlás" c. munkájával szerzett
hírnevet. Az öt negatívból szerkesztett kép egy haldokló lányt ábrázol. A
kritikusok szerint a téma túl szomorú volt ahhoz, hogy a fényképész megörökítse.
A bírálókat valószínűleg a fénykép közvetlen hitelessége zavarta, hiszen a
festők ennél jóval megrázóbb képeket is festettek már.
Néhány fényképészt a műterem helyett a harcmező vonzott. 1855-ben Roger Fenton
a Krímbe hajózott Londonból, hogy kamerájával tudósítson a háborúról. Nedves
lemezeit egy sötétkamrává alakított szekéren hívta elő, amelyre időnként tüzet
nyitott az ellenség. Négy hónap alatt 360 fényképet készített.
A kollódiumos korszakban számos fényképész utazott távoli vidékekre. A fotósok a
nedves eljárás nehézségei ellenére is emlékezetes alkotásokkal tértek vissza. A
tájképeket általában könyvekben jelentették meg, vagy gyűjtőknek adták el. A
vasúti társaságok is szívesen bemutatták a hídépítést, a sínek lefektetését, a
festői környezetben futó vasútvonalakat.
Sok tájképfotós sztereográfiákat is készített. A sztereográfia két képből
áll; ezeket egymáshoz közeli nézőpontokból veszik fel egy kétlencsés
fényképezőgéppel. A nézőpontok a két szemtengely átlagos távolságára esnek
egymástól. A két képből álló felvételek sztereoszkópban nézve, háromdimenziós
hatást keltenek. A háromdimenziós látványt csak fényképekkel lehet előidézni,
hiszen egyetlen művész sem tudna perspektivikusan pontos képet rajzolni két,
egymástól kb. 6 cm-re levő nézőpontból. 1860 és 1920 között a sztereoszkóp olyan
mindennapos volt az angol és amerikai otthonokban, mint ma a televízió.
 Sztereó fényképezőgép és képe |
 |
Az 1870-es években egyre sürgetőbbé vált, hogy a lemezeket jóval a felvétel
előtt előkészíthessék, és a képeket az expozíció után bármikor előhívhassák.
A száraz eljárást Richard Leach Maddox angol orvos dolgozta ki 1871-ben;
zselatinemulzióban oszlatott el ezüst-bromidot.
1878-tól már gyárilag vonták be a lemezeket ezüstsókat tartalmazó zselatinnal. A
fényképezés történetében a száraz eljárás volt az egyik legfontosabb újítás.
A zselatinos lemezek hatvanszor érzékenyebbek voltak a kollódiumos lemezeknél. Ennek
köszönhető, hogy a fényképezőgép lekerülhetett az állványról.
A kézi fényképezőgépek közül a Kodak, George Eastman
találmánya lett a legnépszerűbb. Üveglemez helyett egy tekercs negatív filmet tettek
bele, amelyre 100, kb. 6 cm átmérőjű, kör alakú kép fért el. Az utolsó negatív
exponálása után az egész gépet visszaküldték az Eastman-gyárakba, ahol a
tekercseket előhívták, és a papírképeket is elkészítették. |

|
Eastman rollkazettája lehetővé
tette, hogy a filmet tekercsekben használják
|


Így működik a film
|
|
Néhány évvel a száraz lemez megjelenése előtt az angol Eadweard
Muybridge lovakat ábrázoló kaliforniai fotói ejtették ámulatba a világot.
Muybridge 12-24 fényképezőgépet helyezett el egymás mellett egy fényvisszaverő
felülettel szemben. Az elhaladó lovak elszakították a gépekkel összekötött
fonalakat, így exponálták a filmeket - ezzel a módszerrel sikerült felvennie a
lépés, az ügetés és a vágta egymást követő fázisait.
A képek annyira különböztek a képzőművészetben ábrázolt mozgástól, hogy sokan
kételkedtek a pontosságukban. 1880-ban - egy saját készítésű diavetítővel -
Muybridge a képeket egymásután kivetítette egy képernyőre. Ez volt a világ első
mozielőadása. |
A XIX. század végén egyre több amatőr fényképész örökítette meg a mindennapi
élet eseményeit. A "művészfotók" azonban műtermekben készültek, és a XVII.
századi holland festményeket utánozták. A korszellemmel dacolva Peter Henry
Emerson - orvos és lelkes amatőr fotós - újra a természet felé fordult, és
ami ennél is fontosabb, azt tanácsolta kortársainak, hogy tartsák tiszteletben a
fényképezést, és csakis e mesterség sajátos eszközeivel éljenek.
A londoni Linked ring csoport megalakulása szintén elősegítette, hogy a
fényképezést ne mechanikus folyamatnak, hanem művészetnek tekintsék, és ne a
festészetben uralkodó elvek szerint, hanem sajátos kifejezési módja alapján
ítéljék meg.
Fényképezés és fotóművészet Magyarországon
A gyakorlati fényképezés Magyarországon már 1840-ben megindult. Ekkor jelent meg
Daguerre könyve magyarul, amelyben részletesen leírta az eljárást, és már
ugyanebben az évben lelkes kísérletezők objektív nélküli lyukkamerát készítettek
dagerrotípiai felvételek számára. Az első magyarországi hivatásos fényképész a
velencei születésű Marastoni Jakab volt, 1841-ben nyitott fényképészeti
műtermet Pesten. Lefényképezte Kossuthot és Both Pált is.
Műtárgyreprodukciót 1845-től készített Gola Ádám Budán, néhány
felvétele Ferenczy István szobrász műtermében készült, de tőle származik
az első szabadtéri felvétel a budai Mátyás-templomról is.
A negatív-pozitív eljárás bevezetését hamar követte egy hazai gyógyszerész, Kramolin
Alajos módszere, az ún. talbotípia. A korai néprajzfotó képviselője volt Rosti
Pál, aki végigjárta és -fényképezte Közép- és Dél-Amerika tájait, népeit.
Az 1850-es és 60-as években továbbra is népszerű műfaj a portréfényképezés. A
polgári megrendelők ízlésének megfelelően a fényképészek gyakran használják a
retusálás technikáját. A portré legismertebb formája, az ún. vizitkártya, az
1850-es években terjed el Magyarországon. Az egyik első jelentős magyar fényképész Simonyi
Antal (1821-1892) volt, számos technikai újítást honosított meg nálunk. A
korszak legtöbb közéleti személyiségét lefényképezte. Barabás Miklós, a
reformkor hírneves festőművésze szintén számos portréfotót készített.
Borsos József (1821-1883) is festőművészből lett fényképész.
Műterméből származik Munkácsy, Liszt Ferenc és Madách
fényképe. Divald Károly tájfelvételekre, Klösz György
elsősorban épületfotókra szakosodott. Divald fényképezte le először a Tátra
tájegységeit, de fotózta a kortárs képzőművészet alkotásait is. Klösz
György fotói a korabeli Budapest szinte minden részletét megőrizték.
 |
 |
Kávéházi terasz (a Sugár úton, a
Királyi Operaházzal szemben): Erdélyi Mór felvétele, 1884; OMF Építészeti
Múzeum. "Galambok a kőrengetegben": a világhírű magyar származású
fotós, André Kertész felvétele; New York |
Az első amatőr fotókiállítást1890-ben rendezték meg a Műcsarnokban. 1905-ben
megalakult a Magyar Amatőrök Országos Szövetsége (MAOSZ).
(A Britannica Hungarica alapján)
|