A családnév, családi
név a régi magyar vezetéknévnél ma kifejezőbb név. Míg régen az egy
vezetéknevűek általában, a legtöbb esetben egy őstől való leszármazottak voltak,
addig ma az egy vezetéknevűek a legtöbb esetben nem egy őstől származnak. Ebből a
meggondolásból talán helyesebb a családnév, családi név szót használni. A
családnév legjellemzőbb tulajdonsága, hogy apáról fiúra öröklődik, s mint ilyen,
állandó, megszakítás nélküli név. Épp ezért mindenkinek a legsajátabb tulajdona
(Melich 1943: 269).
Névtudományi kutatásunk megállapítása
szerint mai kételemű névrendszerünk kialakulását a XVI. század első felére
tehetjük. Ez századokon át tartó lassú fejlődés eredményeként történt.
Egyesek azt gondolják,
hogy a népesség szaporodását követően jött létre a pontosabb megkülönböztetés
igénye. Mások úgy vélik, hogy a szentek neveinek divatja által kiszorított névbeli
sokféleséget és tarkaságot kellett a családnevekkel pótolni. Ismét mások
család-érdekvédelem és vagyonjogi indítékokra gyanakodnak: a feudális
társadalomban olyannyira fontos öröklési rendre.
Ám az emberek nagyobb száma még nem váltja
ki törvényszerű kényszerűséggel a vezetékneveket. Mikesy Sándor ezt azzal
igazolja, hogy pl.: Mohácsnál, Szigetvár és Eger ostromakor százezernél több
török állt szemben sokkal kevesebb, illetőleg maroknyi magyarral, és mégis a
magyarok táborában mindenkinek volt vezetékneve, míg a törökben egynek sem. Mikesy
tudomása szerint csak nemrég vezették be a kételemű nevek rendszerét nyugati
hatásra.
Ami a szentek neveinek terjedése által okozott
névbeli egyszerűsödést illeti, meg kell jegyeznem, hogy sehol sem merítették ki,
még nagyjából sem a választási lehetőséget. Ez arra utal, hogy a kötelező
második név, még kevésbé az öröklődő vezetéknév szokása nem helyi
szükségletből eredt.
A jogtörténet
szempontjából pedig ki kell emelni, hogy a kételemű névrendszer kialakulásának
lassú folyamatában maga a családnév nem örvendhetett nagy tekintélynek, hiszen
változhatott és változott is. A családnévnek jogi fontosságot csak akkor
tulajdoníthattak, amikor a családnevek már megszilárdultak.
Családneveket először Olaszországban
találunk a IX-X. században, majd Franciaországban és később Németországban is
elterjednek és pedig mindenütt előbb a felső majd a középrétegekben, és csak
aránylag későn a nép között. A folyamat a XV. században elér minket, s velünk
együtt Lengyelországot is, miután már előbb megindult Csehországban. Magyarországon
is elsőként a magasabb társadalmi szinten állóknál jelentkezik, nem sokkal később
a német polgárságnál. A nemesség előkelőbb rétegeitől átveszik az alsóbbak, a
németségtől a városi polgárság egyéb származású tagjai. Legkésőbb ér el a
városi társadalom mélyen fekvő rétegeihez és a közlekedési útvonalaktól távol
eső apró falu lakóihoz. Tehát családneveink nem csupán a hazai viszonyok
szükségleteként, sajátos magyar fejleményképpen jöttek létre, hanem nyugati
művelődési hatás eredményeként.
A családnév
kialakulásának kérdése igazságtörténeti, ugyanis nem a helybeli lakosságnak volt
szüksége elsősorban a megkülönböztetésre, a nyilvántartás világosságára,
áttekinthetőségére, hanem a dica-jegyzéket készítő adóhivatalnokoknak. A
rovatszedők érdeke volt, hogy a nevek lehetőleg ne változzanak.
A hivatalos
névválasztási utasításra is több példát találunk. Ismeretes II. József 1787-es
rendelete, amely szerint a birodalmában lakó zsidóságnak három hónapon belül
családnevet kell választania. A rendelet azt is meghatározza, hogy kizárólag német
közszavakat választhatnak családneveikül a zsidók. A frízeket is törvény
szorította állandó családnév viselésére. Az észak-amerikai négerek is a fehér
lakósághoz való alkalmazkodás végett kaptak családnevet. Törökországban 1935-ben
hozta Musztafa Kemal azt a törvényt, hogy mindenki két nevet köteles viselni. Nincs ez
másként nyelvrokonainknál sem. A kettős nevűség tehát nálunk sem szükségből,
hanem divatból, azaz hatásra jött létre, ennek ellenére mégis a magyar sajátossága
a családnév előre tétele (Mikesy 1988: 82-86).
A Magyar Nyelvőrben
1885-ben valaki azt kérdezte, miért előzi meg a magyarban a család- a keresztnevet.
Szarvas Gábor egy tréfás és egy komoly válasszal felelt a kérdésre. A tréfásat
Jókaitól idézte. Szerinte azért, mert a magyar ember már születésekor viseli az
apja nevét s csak ezután kapja a keresztnevet. “E megoldásban azonban több az
elmésség, mint a valóság” – mondja Szarvas. Hiszen más nem magyar ember gyermeke
is előbb a család (=családnév) tagja, valamint az egyházé (=keresztnév). Szarvas
szerint: “a dolog természetével jár, hogy mint minden tárgynak, kezdetben az
embernek is csak egy neve volt, az egyedi név, amelyet valamely feltűnő testi illetve
szellemi tulajdonságtól, foglalkozástól vettek (…). Midőn aztán a pogányságon
hatalmat vett a kereszténység, a nevek helyébe nagyobbrészt (…) a szentek nevei
léptek; minthogy azonban ezeknek száma amazokéhoz képest fölötte csekély volt az
egynevűek tetemesen felszaporodtak; a zavar kikerülése végett tehát
megkülönböztetésre volt szükség, amelyet vagy sorszámok teljesítettek, mint
királyainknál (…) vagy más megfelelő apától, szülő- vagy lakóhelytől,
foglalkozástól, egy vagy más tulajdonságtól, stb. vett jelzők mint Pálnak fia (Pálfi)
János, Pesti Gábor stb. A jelzőnévnek későbbi hozzájárulása magyarázza
meg azt a különbséget, amely nevek s az árja nyelvű népek közt uralkodik” (Melich
1943: 267).
Ma már tudjuk, hogy Szarvas Gábornak nincs
igaza. A családneveket zavarral, a sorrendet meg későbbi keletkezéssel magyarázza.
Melich János Kertész Manó álláspontját
fogadja el, aki arra hivatkozik, hogy a sorrend finnugor örökségünk. A finnugor
nyelvekben a jelző megelőzi a jelzett szót, s ez magyarázza meg, hogy miért áll a
magyarban a családnév — melynek kialakulása Melich szerint a XII. század második
felében kezdődött — a keresztnév előtt (Melich 1943: 268-271).
Mikesy ezt a nézetet is cáfolja. Az igaz, hogy
a család- és keresztnevek közt olyan a viszony, mint jelző és jelzett szó között,
de a magyar családnév — írja tanulmányában — nem ezért áll a keresztnév
előtt. “Azért áll előtte, mert a XIV—XV. századi hatalmi helyzetünkből
kifolyólag megvolt a lehetőségünk és öntudatunk sajátosságaink megőrzésére,
illetőleg kifejlesztésére.( ...) Az a tétel, hogy vezetéknevünk azért áll elöl,
mert a jelző a névszó elé kerül csak részben: nyelvileg fedi a valóságot. Hiába
állna elöl a jelző, ha a kifejlődés korában nem lett volna vezető és művelt
értelmiségi rétegünk a magyar. Ezért sikerült áttörnünk a nyelvünk szellemétől
idegen hatást. Tehát átvettük a hatást, azonban itt is hozzáadtzunk valamit sajátos
magunkból: a vezetéknév előre vételét” (Mikesy 1988: 86). Vagyis Mikesy a
családnév-rendszerünket sajátosan magyar alakulásnak tartja.
S hogy mi volt a családnevek kialakulása
előtt, vagyis a XIII. század vége előtt? Melich János felelete az, hogy
“kereszténységre térésünk óta általában minden megkeresztelt (...) magyarnak
akkor is két neve volt. Az egyik, amelyet a családnevek alakulása előtti korszakra
ragadványnévnek, dictus névnek neveznek, a másik a keresztnév. Az a szellemiség
azonban, amely ezt a kétnevűségünket fenntartotta, egészen más, mint amely mai
kétnevűségünket tartja fenn" (Melich 1943: 275). Bár ezt az
állítást is számos irodalommal cáfolhatnánk (vö. Hajdú Mihály: Magyar
tulajdonnevek (1994), melyek hangsúlyozzák a családnév kialakulása előtti korszakban
az egyelemű név használatát.
2. A családnevek kialakulásának módjai
A magyar családnevek kialakulásával Benkő
Loránd foglalkozott részletesen, s megállapította, hogy gyökerei az Árpád-kor
végére vezethetők vissza, de ekkor írott oklevelekben kezdik pontosabban megnevezni,
körülírni a személyt. Legegyszerűbb az apa keretsztnevének föltüntetése volt a
fiú neve mellett. Természetesen ezek eleinte latinul kerültek följegyzésre: Simon
filius Nicolai (Simon, Miklósnak a fia) stb. Néha a biztonság kedvéért még a
nagyapa nevét is feljegyezték. A magyar nyelvhasználat előre véve a birtokos jelzőt
csak egyszerűen pl. Pálfi Péter szerkezetté alakította az ilyen neveket.
Magyarországon nagyon sok családnév
származik az apa (persze az egykori, XIV-XVI. századi apa) nevéből. Az apanév
válhatott jelölten és jelöletlenül is családnévvé. Az apaneveknek ez a típusa
nagyon közönséges a germán és a kelta nyelvekben, de szinte teljesen hiányzik a
finnből, az újlatin és szláv nyelvekből. Néhány angol példa: Stephenson
(István fia), Robinson (Róbert fia). Franciás alakban a francia “fills”
szóval előtétként. Fitzgerald, Fitzjanes. A skótban “Mac”: MacDonald,
MacMillian. Az íreknél “O”: O’Brien, O’Connel. A németben: Mendelssohn,
Jakobsson. A skandináv nyelvekben ez a leggyakoribb névtípus. Néhány dán és
norvég példa: Andersen (András fia), Nielsen (Miklós fia). Svéd és
izlandi példák: Larsson, Andersson.
Előfordul a magyarban az is, hogy az apanév
megkapja az –é birtokjelet, amely –i-vé változott. Ez a névtípus
nem nagyon gyakori nálunk és gyakran nem lehet eldönteni, vajon valóban apanévi
eredetű-e, vagy pedig személynévből keletkezett helynévből származik. Ez a típus
gyakori az angolban és németben, a szláv nyelvekben, valamint a románban. Angol
példák: Jones, Williams. Német példák: Joachims, Marx, Roberts. A
szláv nyelvekben ez a leggyakoribb családnévtípus, különösen az oroszban,
bolgárban és szerbben. Orosz és bolgár példák: Petrov, Pavlov, Szimonov.
Román: Ionescu, Dimitrescu, Todorescu (Kálmán 1989: 78-80).
Kialakulhatott családnév keresztnevekből az -é
birtokjelből, amelynek régen -á párja is volt, de mindkettő megrövidült
és záródhatott is. Tehát ebből a szerkezetből: Péter a Lőrincé, Lőrincé
Péter, majd Lőrinc Péter lett.
A legegyszerűbb és leggyakoribb a puszta apai
keresztnév mellett a fiú keresztnevének használata volt, amely máig megmaradt az
egyik legelterjedtebb családnévtípusnak: Ábel Jenő, Ambrus Zoltán stb.
A családnevek kialakulásának másik módja a
lakóhelyre való utalásból ered. Birtokadományozáskor a nemesi oklevelek mindenképp
megemlítették a falu nevét, amelynek nyomán nemességét is onnan származtatta a sok
földesúr. Okleveleinkben ez is latinul "de" prepozícióval került
följegyzésre: Forcos de Bekes (Békésből való Farkas). Magyarul általában -i
képzővel alakult családnév.
Szinte valamennyi
településnevünkből alakult családnév -i képzővel, de nem csupán
települések neveiből. Amikor egy-egy ember messzebb került a falujától, akkor már
nem ismerhették előbbi lakhelyét, csupán azt a vidéket, ahonnan jött, s így
keletkeztek az Alföldi, Dunai stb. családnevek.
A helynevekből
keletkezett családnevek a nemességnél általában a birtokot jelölték, tehát a Báthoryak
Bátor faluban levő birtokukról kapták vagy vették fel nevüket, a Széchenyiek
Szécsény, a Kölcseyek Kölcse községről stb. A jobbágyok közt azonban pl.
1522-ben éppen Bodrog városában nincsen Bodrogi nevű, Cseren nincs Cseri
stb., holott e nevek más községben is előfordulnak. Persze kivételek is akadnak, de
ezek inkább a szabályt erősítik. Ma is a ragadványnév keletkezésének gyakori
módja ez a típus.
Ha a jobbágy távoli faluból költözött új
lakóhelyére olyan községből, melyet a községek lakói személyes tapasztalatból
nem ismertek, akkor nem eredeti falujáról nevezték el a jövevényt, hanem a
megyéről, vagy vidékről, ahonnan jött. Számos szabályszerű hangváltozást
figyelhetünk meg az ilyen nevekben. Az -ó, -ő végű helynevekből képzett
családnevek végződése nem -ói, -ői, hanem -ai, -ei. Néhány -é-re
végződő helynévből -ai végződésű családnevek keletkeztek. A
családnevekben az –i képző az eredeti rövidebb helységnevekhez járult. A -háza,
-hida, -falva, -laka, -földe végű helységnevek utolsó mássalhangzója kiesett az
-i előtt. Az -i végű helynevek természetesen változatlanok, nem kaptak
újabb -i-t. A helynevekből keletkezett vezetékneveknek ez a típusa más
nyelvekben is elterjedt. Német: von Hindenburg, von Waldegg. Az angolban elég
ritka: Montgomery, Marlborough. A hollandban igen közönséges: Wandervelde,
Vanderbild. A skandináv nyelvekben puszta helynév: Heyerdal, Lindberg. A
finnben a puszta helynév a leggyakoribb vezetéknév: Kivikoski (Kőpatak), Suojärvi
(Láptó). Az észtben gyakran a helynevek birtokos esete alkotja a vezetékneveket. Ez
jelentésben hasonlóbb a magyar vezetéknevekhez: Pikamate, Saare (Hosszúhegyi,
Szigeti). Nagyon gyakori a franciában: de Sateaubriand, de Lafontaine.
Olaszban: Pisano, Romano. A románban: Ardeleanu
(Erdélyi), Muresani (Marosi). A szláv nyelvek közül a lengyelben Simolinskij,
Grabowski, Tarnowski (Kálmán 81-83).
Ugyancsak származásra utalnak a néphez,
népcsoporthoz való tartozást jelentő nevek: Albán, Lengyel stb. Nagyon sokszor
csak hasonlóságra, öltözködésre, viselkedésre utalt a családnévvel kapott
végnév, vagy azt jelentette, hogy az illető tudott albánul, lengyelül, esetleg arról
a vidékről jött, ahol a nevében jelzett nép élt.
A lakosság mozgására, vándorlására utal a
nemzetiséget jelentő név. Ezek közül lehet némelyik ragadványnév is A XV-XVI.
századi, nem pedig a mai népnevekből váltak vezetéknevek. A Magyar
vezetéknév elég ritka magyarlakta területen. Hiszen ahol a többség magyar, ott ez
nem megkülönböztető jegy. Nem magyar környezetben egyes magyarokat Ugrin Uhrin,
Ungur, Ungar néven nevezte az illető szláv, román vagy német falu lakossága. A
nemzetiséget jelentő nevek mindig elég gyakoriak voltak. Ez a névtípus is gyakori
külföldön. Így a franciában: Lallemand (Német), Langlois (Angol), Lombard
(Olasz). Az angolban: French (Francia), Scott (Skót), Dutch
(Holland). A németben: Pollack (Lengyel), Böhm (Cseh). A finnben: Girolainen
(Észt), Karjalainen (Karjalai). A szlovákban: Moravsky (Morva), Polák
(Lengyel) (Kálmán 1989: 85).
Családneveink között nagy számban találunk
foglalkozásra utalókat. Ám a Király, Gróf stb. nevek nem is
foglalkozásra utalnak, hanem inkább jellemre: úgy viselkedett valaki, ahogyan a
nevében jelzett személyeket a nép elképzelte.
A foglalkozást jelentő családnevek között
sok olyannal is találkozunk, mely nem nevezi meg a mesterséget, hanem annak szerszáma,
anyaga, eredménye, terméke szimbolizálja azt. Pl. Gyalu, Fűrész, Csík.
Érdekes módon Magyarországon a mesterséget,
foglalkozást jelentő nevek csak a jobbágyoknál fordulnak elő. A nemesek közt
egyetlen Császsár, Király, Herceg, Báró, Nemes vagy Pap nevű sem akad
a XVI. században. Ezek egyike-másika lehet gúnynév is, de lehet a király, a nemes
vagy a pap szolgája. A főnemesi Eötvös család csak a XVII. században kapta
meg a nemességet, tehát a név a család valamely kézműves ősétől származott. A
mesteremberek és a tisztségviselők elég sokáig viselnek csak egyelemű nevet, mert
mesterségük, tisztségük megnevezése pótolja a családnevet. Nem ritkák a XVI.
században az egynevű tisztségviselők, bírók és deákok sem. Nehéz már eldönteni,
vajon a foglalkozás- vagy tisztségnevet viselő egyénnek mi volt a foglalkozása.
Egy-két bíró neve tényleg Bíró, de sok százé nem.
A családnév megkülönböztetésül szolgált,
és így a legáltalánosabb, leggyakoribb foglalkozás nem vált névvé, mert nem volt
megkülönbözető jellege. Senki nem kapta családnévként a Jobbágy, Paraszt
vagy Pór nevet. Csak az kap származási helyére utaló nevet, aki nem magyar
eredetű, és csak az kap nevet foglalkozásáról, aki nem földműves. Tehát éppen a
nevek hiányából lehet következtetni a többség származására, nemzetiségére és
foglalkozására. Városban persze kaphat a földműves Szántó, Pór vagy Jobbágy
nevet, mert ott már a városi polgárok között lehet megkülönböztető név. A
foglalkozásnevek a XV—XVI. századi közigazgatási, ipari, mezőgazdasági állapotot
és elnevezésüket tükrözik. Olyan “modern” foglalkozások, mint Olvasztár,
Hegesztő, Szerelő stb. nem találhatók a családnevek közt.
Más nemzeteknél is nagyon gyakori a
foglalkozásnév. Így a franciáknál: Boucher (Mészáros), Boulanger (Pék).
Német: Bauer (Paraszt), Becjer (Pék), Schmidt (Kovács). Angol: Baxter
(Pék), Chamberlain (Lakáj), Smith (Kovács), Taylor (Szabó). A
szláv nyelvek közül a csehben és a szlovákban a leggyakoribb ez a típus: Pekár (Pék),
Stolár (Asztalos), Debnár (Boglár). Az oroszban az –ov
képzővel ellátva: Kuznyecov (Kovács fia), Onomarjov (Sekrestyés fia), Popov
(Pap fia). A finnben ez a névtípus ritka (Kálmán 1989: 81-83).
Az emberek külső-belső tulajdonsága volt
már a kezdetektől fogva minden nyelven beszélők számára a megkülönböztetés
legegyszerűbb módja.
Természetesen sok az olyan családnév,
amelynek ugyan ismerjük a jelentését, nem tudjuk megindokolni a névadást, nem
világos a névvé válás folyamata, csak gyanítjuk, hogy szavajárásból, vagy
valamilyen eseményből eredhettek.
Mikor egy-egy családnévből már nagyon sok
található a közösségen belül, akkor valamilyen módon megkülönböztetik az azonos
nevűeket. Ezek a megkülönböztető nevek együtt is szerepelnek az eredeti
családnévvel, s így kettős családnevek alakulnak ki: pl. Nagyatádi Szabó, Kiss
Szabó stb.
A kettős családnevek úgy is kialakulhattak,
hogy a névmagyarosítás után új neve mellett megtartotta valaki a régit is (Hajdú
1994: 36-40). Lásd erről bővebben a “Névváltoztatás" című fejezetet.
Családneveink nagy részét hangtani, alaktani
és lexikológiai tarkaság jellemzi. Ennek nyelvtörténeti, illetve névtörténeti okai
nyilvánvalóak. A családnevek kialakulása után azok megszilárdulása tovább is
eltartott. Azaz — irodalmi nyelvei norma híján — minden családnév nyelvjárásban
keletkezett. A számos ortográfiai változat oka még inkább érthető helyesírásunk
egysége csak a XIX. században valósult meg, így nem csoda, hogy számos, hangzásában
azonos, ám írásában eltérő családnévvel találkozunk (Kázmér 1986: 27).
3. Idegen családneveinkről
Családneveink között sok az idegen eredetű,
nem magyarból való szó. Ez természetes, és minden népnél előfordul az a jelenség,
csak talán nálunk azért feltűnőbb, mert el tudjuk különíteni a magyar és idegen
neveket. A családnevek megjelenése óta olvadtak be népünkbe kisebb-nagyobb számban
szlovákok, szerbek, horvátok, németek stb. Ezek nagy része megtartotta eredeti
családnevét (Hajdú 1994: 40).
A családnevekre sem a
helyesírási szabályok, sem a magyarosítási kényszer nem vonatkozik. Még az
utónevek csak magyaros alakban anyakönyvezhetők, az idegen eredetű, vagy alakú
családnevek viselőit semmiféle törvény nem kötelezi arra, hogy nevét magyarra
változtassa, vagy magyarosítja.
Meg kell különböztetni az idegen eredetű és
az idegen alakú, vagy hangzású családneveket. A két kategória nem teljesen fedi
egymást. Idegen eredetű családnevek egybeeshetnek magyar szavakkal: Mayerból
pl. Major lesz, Langból Láng, s ezeket már magyar neveknek tartja
a köztudat. Másrészt idegen hangzású családnévről is kiderülhet magyar eredet.
Idegen eredetű családneveknek csak azokat tekinthetjük, amelyek családnévként
kerültek át valamely idegen nyelvből, s így a család származásáról tanúskodik.
Az “idegen hangzású családnév"
inkább adminisztratív fogalom, az ilyen neveket szokták magyarosítani , s ilyenek
felvételét nem engedélyezi a jogszabály. Pontosabb lenne idegen alakú névről
beszélni, hiszen a hangzás mellett az írásképnek is szerepe van: olyan betűk, vagy
betűkapcsolatok, amelyek a magyar szavakban nem fordulnak elő ( q, sch stb.) vagy
nem magyar hangértéket képviselnek (Vogel~[fogel]). A hangalak
idegenszerűségét már nehezen meghatározni. Kritériumnak tekinthető a szókezdő
mássalhangzó-torlódás (pl. Brnyiczki), a hangrendi harmónia hiánya (Ocsenás),
az au, ei diftongus (Weisz), gyakran a szóvégi hosszú
mássalhangzó (Hell).
Idegen alakúnak tekinthetjük azokat a neveket
is, amelyekben nem ismerhető fel összefüggés valamely magyar köznévvel. Az idegen
alakú családnevek a magyar családnévállomány szerves részét alkotják. Nagy
részüknek, főleg a szláv eredetűeknek az írásmódja is magyaros, sőt gyakran
régiesen magyaros: az -ics, -szki, -czki formáknak -its, -ich, szky, -czky
írásváltozatai mindennaposak.
Alig tagadható, hogy az idegennyelvűségnek
fokozatai vannak. Pl. a Weiss névalak minden bizonnyal idegenszerűbb, mint a Vajsz:
a közbeeső fokozatok Weisz, Veisz, Vejsz.
A nem magyarosított idegen családnevek
állománya történelmi érték: a nemzetiségek megmagyarosodásáról tanúskodnak. Az
idegen családnevek védelmére azt is fel kell hozni, hogy roppant változatosságuk
nagymértékben gazdagítja családnév-állományunkat. A névmagyarosítások
következtében tapasztalat szerint inkább szegényedik, szürkül a
családnév-állomány (J. Soltész 1983: 272-278).
4. A
névváltoztatásról
4.1. A családnév-változtatás története
A személynév-változtatások szorosan
összefüggnek a személynevek életével, hiszen egy-egy személynév- (főképpen a
családnév-) állomány mennyisége és minősége egyaránt változik a
névváltoztatások következményeként (Orosz 1997: 31). A családnév-változtatások
hátterét kutatva azt találjuk, hogy bár nyelven kívüli tényezők indítanak e
változtatásokra, a nyelven kívüli kérdések a nyelvi síkon oldhatók meg (Farkas
1999: 200).
A névmagyarosítás szó nem elég szabatos
arra a fogalomra, amit vele jelölni akarunk. A családnév-változtatás tárgykörébe
ugyanis nemcsak az idegen eredetű családneveknek magyarral való felcserélése
tartozik, hanem ide vonható a rossz hangzásúnak tartott magyar eredetű nevek
megváltoztatása is. A névmagyarosítás csak egyik fajtája a névváltoztatásnak.
A népmozgások, bevándorlások,
felszívódások következtében a magyar nyelvterület családnév-anyaga, különösen
az utóbbi két-három évszázad folyamán rohamosan telítődött idegen eredetű
nevekkel (Benkő 1948: 40-42).
Amikor még törvény nem rögzítette a nevek
hivatalossá és megváltoztathatatlanná tételét, addig magától is megváltozhatott a
név, ha valaki új birtokadományban részesült, más lakóhelyre költözött,
foglalkozást változtatott, esetleg valamely nem volt testi hibája lett. A jobbágyok
röghözkötöttsége azonban megszilárdította a neveket, hiszen ennek alapján
tartották őket nyilván, eszerint fizették az adót.
A törvények súlyosbító körülménynek
tartották, ha egy elszökött jobbágy megváltoztatta a nevét. A XVIII. századra már
annyira állandókká és öröklődőkké váltak a családnevek Magyarországon, hogy
csak a rablók, tolvajok változtattak időnként tudatosan nevet. Mégis ennek a
századnak a végén, 1787-ben adott ki egy rendeletet II. József, amelyben a
családnevek használatát kötelezővé és megváltozhatatlanná tette. Ez a törvény
elsősorban a birodalomban élő zsidók ellen irányult, így a magyar zsidóságot is
érintette. II. József rendelete azt is meghatározta, hogy kizárólag német
közszavakat választhatnak családnevekül. A 'Zur Vermiedung alter Unordnungen'
kezdetű rendelet 1788. január 1-jétől lépett életbe. (A zsidók
névmagyarosításáról lásd később.)
A családnevek kancelláriai engedéllyel
történő megváltoztatását csak 1814-ben tette lehetővé egy újabb rendelet. A
szabadságharcig azonban kevesen éltek ennek a lehetőségével. Az 1848/49-es magyar
forradalom és szabadságharc idején viszont nagyon sok német nevű katonatiszt vett
föl magyar nevet.
A családnevek nagy tömegű megváltoztatása a
kiegyezés (1867) után és a két világháború között tapasztalható. 1867 és 1896
között közel 17 ezer névváltoztatási kérelmet hagytak jóvá (Hajdú 1994: 41-42).
Ebben az időszakban lépett hatályba az a törvény is, amely a névviselést elsőként
szabályozta viszonylag részletesen, s ez vezette be az állami anyakönyvvezetést is.
Az 1894. évi XXXIII. törvény 44. §-a kimondta: "Senki nem viselhet más családi-
és utónevet, mint amelyek születési anyakönyvébe be vannak jegyezve” (Ugróczky
1997: 11).
A két világháború közötti
névváltoztatások elsősorban névmagyarosítások voltak, s nem a figyelemfelhívó,
különleges nevek voltak a gyakoribbak, hanem éppen az asszimiláló, beolvadást
mutató nevek (Hajdú 1994: 42).
Az újabbkori
szándékos névváltoztatásoknak rendszerint két oka van. Egyesek szabadulni akarnak a
ragadványnévből keletkezett, számukra túlságosan közönséges vagy esetleg
nevetséges névtől. Még gyakrabban fordul elő, hogy idegen hangzású, a magyarban
esetleg furcsa képzettársításokat keltő nevüket hatósági engedéllyel magyar
hangzásúra változtatják. A jelenséget szerte a világon megtalálhatjuk, nagyon
gyakran a névmagyarosításnál jóval erősebb mértékben.
Franciaországban már a XV. század második
felétől tudunk arról, hogy egy Jean de Caumont nevű férfi engedélyt
kapott arra, hogy pikárdos, vidékies színezetű nevét a franciásabb, köznyelvibb Chaumont
névre változtassa. Franciaországban már a XVI. században törvény szabályozta a
névváltoztatást és királyi engedélyhez volt kötve. Rendszerint a komikus
hangzású, ragadványnévből lett családneveken változtattak.
A svédeknél a XVII-XVIII. században
különösen a nemesség más okokból változtatott nevet. Sokszor a nemesek címerük
egyik motívumát választották névül.
A XVI-XVIII. században a humanisták szerte a
világon latinosították nevüket. Ez a szokás nálunk is gyökeret vert. Az erdélyi
szászoknál nagy divat volt a nevek latinosítása.
Az első hivatalos magyar néváltoztatásokkal
a XVIII. század elején találkozunk. A névváltoztatás a XIX. században ölt nálunk
nagyobb méreteket. A reformkorban a nyelvében megmagyarosodó városi polgárság
nevében is magyar akart lenni (Kálmán 1989: 90-91). A témával foglalkozó irodalom
sokszor számszerűleg is követi az adatokat, így 1898-ban Simonyi Zsigmond szerint 6722
névmagyarosítás volt. Lengyel Zoltán pedig 1848-1905 között gyűjtötte össze, hogy
milyen sok - 46 718 - személy vett fel új családnevet (Fülöp 1985: 47).
A tömeges névváltoztatás nálunk olyan
korszakban következett be, mikor a városi polgárság eszményképe a nemesség, a
dzsentri volt. Így tehát egyes névtípusokat, amelyeket előkelőnek, szépnek,
nemesinek éreztek, különös előnyben részesítettek. Igyekeztek minél hosszabb és
minél régiesebb helyesírású neveket szerkeszteni. Nagyon kedveltek voltak a Szent-
előtaggal kezdődő és a -házy, -kuthy, -földy, -falvy, -teleky utótagra
végződő vezetéknevek. A -ssy és -ffy ugyancsak divatos végződésnek
számított. A városi polgárság egy másik része pedig az -s végű neveket
vitte túlzásba.
A magyar névváltoztatók is gyakran igyekeznek
az eredeti név hangalakjából valamit, rendszerint a kezdőbetűt megőrizni. Az is
előfordult, hogy az eredeti nevet egy-két szótaggal megtoldják vagy megcsonkítják.
Nagyon gyakori az eredeti név lefordítása. Természetes dolog, hogy az ember
ragaszkodik múltjához, régi nevéhez annyira, hogy valamit meg akar tartani belőle.
Vannak egyesek, akik eredeti nevüket is használják az új mellett. Mások teljesen
szakítanak régi nevükkel, új nevük nem hasonlít a régihez sem hangalakban, sem
jelentésben. Néha egészen meglepő névváltoztatások is akadnak, amikor valaki
"névmagyarosítás" címén magyar vagy más magyarnak számító nevét
idegenre cseréli (Kálmán 1989: 93-94).
Az idegen eredetű családneveket azonban nem
minden esetben kellett mesterséges névváltoztatásokkal magyarosítani. Bizonyos
objektív körülmények hatására egyes szláv és német vezetéknevek elmagyarosodtak,
azaz olyan hangalakot és írásképet kaptak vagy vettek fel, amellyel már
beilleszkedhettek a magyar családnévrendszerbe (Fülöp 1985: 48).
4.2. A családnév-változtatások okai a
XIX-XX. században
A múlt századi családnév-változtatások
gyakran gazdasági, politikai okokra vezethetők vissza. A szakirodalom névszépítésnek
(vö. Mikesy : A névszépítésről. MNy. 59: 216-21), névmagyarosításnak tekinti a
hivatalos névváltoztatásokat. Benkő Loránd a családnév-változtatás terminust
használja a névmagyarosítás helyett, hiszen dolgozatomban már kitértem arra, hogy a
névmagyarosítás a névváltoztatásoknak csak egyik fajtája.
Az 1969-ben megtartott névtudományi
konferencián Lőrincze Lajos már több okot sorolt fel. “A tapasztalat azt mutatja,
hogy a legtöbb egyén nem azért változtat nevet, mert valami új név tetszik neki, és
olyant már ki is választott, hanem mert valami okból régi nevével nincs
megelégedve" - állapítja meg Benkő Loránd. Az 1867-75-ben történt
személynév-változtatások adataival bizonyítható a legjobban, hogy a
személynév-változtatásoknak többnyire "anyagi" okai vannak, olyanok,
amelyek társadalmi, gazdasági, politikai helyzetből adódnak.
A kérelmek alapján a következő okai
állapíthatók meg a névváltoztatásoknak: a kereskedési, üzleti ügyek előnyösebb
vitele, a pályán való gyorsabb felemelkedés reménye, a névváltoztatástól a
vagyonszerzési lehetőség függött (az örökbefogadó nevét vették fel), vagy a
gyermek azért veszi fel nevelőapja vagy nevelőanyja nevét, mert tiszteli őket, vagy
mert ezen a néven ismeri őket a lakosság.
A névváltoztatás okai lehettek továbbá:
egyesek öröklött családi nevét valamely hivatalban elírták, s ez a név lett a
hivatalos nevük, a házasságon kívüli születés, a családnév egységére való
törekvés, vagy a családtól való elszakadás igénye.
Az eddig bemutatott indokok csak részben
érzelmi jellegűek. De vannak olyan indoklások is, melyekben az érzelmi,
névesztétikai motivációk dominálnak. Így további okai a névváltoztatásoknak: az
öröklött családnév idegen hangzása, vallási ok, névesztétikai ok (az előnévvel
alakult háromelemű személynevet kételeműre változtatják, vagy valamilyen ok miatt
szégyellték az öröklött családi nevet, s ezért változtattak).
Az 1848-as forradalom, illetve az azt követő
szabadságharc előtti névváltoztatások az 1849. szeptember 9-én kelt 2905. számú
rendelettel érvényüket veszítették. A korábbi nevük viseléséhez azonban sokan
ragaszkodtak.
Ha az egyes névváltoztatásokat
külön-külön vizsgáljuk, akkor olyanokat is találunk, amelyekben több motiváló
tényező együttesen kapott szerepet. Tehát a XIX. századi
személynév-változtatásokat nemcsak a magyarosítási, névesztétikai szempontok
motiválták, hanem társadalmi, politikai, gazdasági tényezők is. Kereskedők,
ügyvédek, papok, katonák, tanárok, hivatalnokok, földbirtokosok, főúri szolgák,
gimnáziumi és egyetemi hallgatók változtattak nevet (Orosz 1997: 32-39).
A századelőn évi 5-6000 lehetett a
névváltoztatások száma - természetesen az ország egész akkori területén. A
becslés alapja egy nyomtatott, hivatalos 'Kimutatás az 1912. év I. felében
engedélyezett névváltoztatásokról'. Az eseteknek körülbelül 1%-ában magyar nevet
változtattak meg. Ma, azt lehet mondani, a névmagyarosítás divatja lejárt. Az 1981.
évi névváltoztatások nyilvántartásában száznál nem sokkal több a változtatások
száma. Van néhány utónév-változtatás, gyakori a magyar alakú, de előnytelen
hangulatúnak tekintett családnév megváltoztatása. A legtöbb esetben azonban
asszonyok kívánnak élni az 1974 óta törvényben biztosított névviselési
lehetőségek közül egy másikkal, mint amit férjhezmenetelükkor választottak.
Természetesen olyan esetek is vannak, amikor magyar nevet magyar névre, idegen nevet
idegen névre cserélnek (J. Soltész 1983: 278).
Oka lehet még a névváltoztatásnak az is,
hogy ha valaki más nyelvű környezetbe kerül, eredeti neve esetleg
"kiejthetetlen", illetve a felismerhetetlenségig elváltoztatva ejtik ki. Ezzel
magyarázható, hogy angol nyelvterületen például Csík-ból Cheek, a Kiss-ből
Kish lesz. Így legalább biztosítva van, hogy angolul kiolvasva az eredetihez
hasonlóan hangzik a név. Illetőleg ezzel magyarázható az is, hogy a neveket
lefordítják a befogadó ország nyelvére, s így lesz angol nyelvterületen a Kovács-ból
Smith, a Szabó-ból Taylor (Kiss 1995: 284).
4.2.1. A zsidó névmagyarosításról a
XX. században
A magyar társadalomban a zsidók sohasem
tartoztak a kedvelt "népcsoportok" közé, és ez az érzés a XX. századra
különösen elterjedtté vált. A XX. századi magyar társadalomnak és
közvéleménynek alapvető szerepe volt abban, hogy a zsidók tömegével váltak meg
eredeti nevüktől. A társadalomnak csupán ezen rétegénél találunk kényszerítő
körülményt arra, hogy régi neve helyett újat vegyen föl. Természetesen itt is
előfordult, hogy valaki csak esztétikai szempontból nem volt megelégedve a nevével,
de feltehetően csak igen kis százalékuknál volt ez a fő ok. Nem vitatható, hogy nagy
többségük a történelmi helyzet miatt kényszerült erre a lépésre.
A zsidók nevével kapcsolatos problémák
azonban nem a XX. században kezdődtek, hanem jóval előbb. A magyarországi
zsidóságnál is - a magyarokhoz hasonlóan - időben korábbra tehető az egy névvel
való megnevezés, és a két névvel való jelölés későbbi. A kételemű név a
zsidóknál a gazdagabbak körében a XIV. századtól jelent meg. Ekkor az egyik név
még ragadványnév. Majd jött a XVIII. század végén II. József sokat emlegetett
rendelete. Ettől a pillanattól kezdve a zsidóknál a névadás hivatalos, kényszerű,
a név csak hivatalos úton változtatható meg.
Magyarországon a zsidóság életében a
következő nagy változás a XX. században az antiszemitizmus erősödésével és a
fasizmus térhódításával kapcsolatos.
A zsidóknál a névváltoztatás hasonló a
magyarokéhoz. Így a névmagyarosítások legelterjedtebb formája az volt, amikor a két
név közötti kapcsolatot az azonos kezdőbetű jelentette. Olykor hangzásbeli
hasonlóságra is törekedtek. A két név akkor állt a legközelebb egymáshoz, ha
tükörfordítással képezték az utóbbit az előzőből. Illetve nem volt ritka a
zsidóságnál sem az a magyarosítási forma, amikor a két név között semmi kapcsolat
nem volt (Forgács 1987: 149-161).
4.3. Az újonnan felvett nevekről
Az új családnévnek olyannak kell lennie,
amelyben nincsenek meg a korábbi nevet “előnytelenné” tevő, ahhoz hasonló vagy
ugyanezt más módon okozó egyéb vonások. A névváltoztató magának, illetve
családjának szebb, jobb nevet keres, korábbi, kevésbé előnyös neve helyett egy nem
előnytelen, sőt akár kifejezetten előnyösnek tetsző nevet fog választani (Farkas
1999: 201).
A névmagyarosítást kérők ritkán
fordítanak figyelmet a családnév információs tartalmára, arra, hogy ősük nem ok
nélkül kapta azt a nevet, amely helyett most motiválatlan, nem egyszer félrevezető
nevet választanak. A névkultúra szempontjából értékesebbek az olyan családnevek,
amelyek, ha idegen szóval is, de mondanak valamit az ősök származási helyéről,
foglalkozásáról vagy valamely tulajdonságáról (J. Soltész 1983: 278).
Benkő Loránd felhívja egyik tanulmányában a
figyelmet arra, hogy a nyelvművelésnek fontos feladata van a névváltoztatás
kérdéskörében. Ez a feladat pedig nem más, mint hogy megakadályozza, hogy
"nyelvünk szellemével és névadásunk régi módjaival merőben ellentétes, de
magyarosnak látszó nevek burjánozzanak el családnév-anyagunkban." Tehát nem az
idegen eredetű családnévanyag irtásában, hanem az új nevek alakításában kell
közreműködnie. A névmagyarosítás túlzásainak ugyanis a magyar családnévanyag
nagyméretű felhígulása, eltorzítása, sablonossá tétele lett a következménye.
A századunk elejétől kezdve fellendülő
nyelvtudomány sem tanúsított nagy érdeklődést a családnév-változtatás
problémái iránt. Olyanok, akik hivatva lettek volna ezt a kérdést szakszerűen a
közönség elé vinni, kevesen akadtak. Ezek közé a kevesek közé tartozott a Magyar
Nyelv néhány írója: Melich János, Pais Dezső.
Tehát a nagyrészt tájékozatlanul maradt
közönség csupán a helytelen tömegízlésből meríthetett. Benkő szerint
természetes, hogy a közönségnek általában az idegen hangzású nevek nem tetszenek,
és azokat magyar nevekre akarja felcserélni. Szakszerű tájékoztatás híján azonban
kénytelen volt új magyar nevét maga megalkotni a "ferde tömegízlés"
szerint, vagy ami talán még ennél is rosszabb, kénytelen volt műkedvelők
"útmutatói"-hoz fordulni. Így időszerű volt Benkő Loránd írása, melyben
segítséget kívánt nyújtani a megfelelő név kiválasztásához.
Benkő Loránd azt javasolja, hogy az új nevek
kiválasztásában arra törekedjen az egyén, hogy a magyar családnévadásnak eléggé
kötött rendszerét ne bolygassa meg, s emellett szépérzete követeléseinek is tegyen
eleget. Tehát két szempontot kell figyelembe venni: a névesztétikait és a
névadástörténetit. Benkő szerint az előbbi kevésbé lényeges, mivel minden névnek
- így a családnévnek is - megvan a maga hangulati, érzelmi velejárója, varázsa. Az
utóbbi szempont szerint pedig figyelembe kell venni, hogy csak olyan új családnevet
szabad alkotni, amely beleillik a magyar családnévadás rendszerébe. Ezen szempontok
alapján tehát a magyar eredetű nevek közül célszerű válogatni.
A XVII. század eleji családnévanyagban a
következő típusokat különítette el: földrajzi nevekből alakult családnevek, a
kereszténység felvétele óta divatozó egyházi eredetű keresztnevekből alakult
családnevek és a pogány-, Árpád-, Anjou-kori világi névadás maradványaiból,
illetve virágzó típusaiból alakult családnevek. Majd ezen nagy kategóriákat
további alcsoportokra osztja. A Magyarosan című folyóiratban megjelent tanulmány
minden kategóriához útmutatót is ad: miből érdemes és miből nem válogatni,
illetve a névalkotásnak mely módjait válasszuk. Így például nem javasolja a
földrajzi nevekből -i képzővel képzett családnevek felvételét, mivel már
telítve van az ilyen nevekkel a magyar családnévanyag, és sok a hibalehetőség. Vagy:
nem létező településnévből ne alkossunk családneveket. Ha keresztnevet választunk
családnévként, ne azokat szedjük elő, amelyek a "régiségben" gyakoriak
voltak stb. (Benkő 1948: 40-45).
Benkő Loránd kitér a családnevek
helyesírására is. Szerinte a "kettős -ff-eknek, -ss-eknek, -gh-knak,
-th-knak, a szóvégi y-oknak és társaiknak nincs semmi helyük a
magyarosított családnévanyagban”. Így a nyelvművelésnek a
családnév-változtatással kapcsolatos fő feladata az, hogy egyrészt leleplezze a
névmagyarosításban elkövetett hibákat, másrészt megismertesse az eredeti, régi
magyar családnévanyagot egész rendszerével (Benkő 1948: 5-7).
4.4. A családnév-változtatás napjainkban
A névváltoztatást ma is az 1955-ben kiadott
alacsony szintű jogszabályok szabályozzák (11/1955. (II.20) MT rendelet). A magyar
állampolgár család- és utónevét - kérelmére - a belügyminiszter változtatja meg.
Kiskorú gyermek családi és utónevének megváltoztatását törvényes képviselője
kérheti. A szülő családi nevének megváltoztatása - ha a szülő ennek
ellenkezőjét nem kéri - kiterjed a családi nevét viselő kiskorú gyermek családi
nevére is. A nagykorú gyermekre a szülő családi nevének megváltoztatása csak abban
az esetben terjed ki, ha ezt a nagykorú gyermek külön kéri. A férj nevének
megváltoztatása a feleségre is kiterjed, ha ő a férje családi vagy teljes nevét
viseli.
A családi és utónév megváltoztatására
irányuló kérelmet a kérelmező állandó lakhelye szerinti illetékes községi
(városi, városi kerületi) anyakönyvvezetőnél kell benyújtani. Az anyakönyvvezető
pedig a kérelmet közvetlenül a belügyminiszterhez terjeszti fel. (A kérelmet ld. a
Mellékletben.) A névváltoztatásra vonatkozó kérelem elbírálásáról a
belügyminiszter megváltoztatta, az új nevet az értesítést követően köteles
viselni.
A 2/1955. (IV.23.) BM rendelet leszögezi, hogy
idegen hangzású, magyartalanul képzett név, kettős családi név felvétele, amelyet
már sok család visel - különös méltánylást érdemlő körülmények kivételével
- nem engedélyezhető.
Az egyszer már
megváltoztatott családnév újabb megváltoztatását csak kivételes esetekben
engedélyezik (Ugróczky 1997: 42-44).
